Egy kellemes este épp a versenynaptárat szemezgettem, amikor csodálkozva látom, hogy a hagyományosan június második felében megrendezett Kékes csúcsfutás május végén kerül megrendezésre.

Régi emlékek törtek elő – nemhiába – hiszen 14 évvel ezelőtt éppen ezen a versenyen léptem a hosszú távfutást űzők népes táborába. Életem első igazán nagy utcai futóversenye hatalmas benyomást tett rám. A felkészülésem csupán kerékpározásból és néhány teljesítménytúrából állt, és éppen csak elkezdtem készülni életem első maratonjára. Az 562. helyen értem fel a majd 1500 induló közül, 1 óra 10 perc alatt. A csúcson elhatároztam, hogy egyszer én érem el elsőnek Magyarország tetejét.

Ahogy teltek az évek, úgy kerültem közelebb a célhoz. 2003-ban addigi legjobb formámban álltam rajthoz, és az első 8 kilométeren hetedmagammal vezettük a mögöttünk kígyózó mezőnyt. A 8. kilométer követően azonban szétszakadt a boly, és már csak a dobogó harmadik foka tűnt elérhetőnek. Az utolsó kilométerig együtt maradtunk, miközben már készültem a hajrára, mert hajrában verhetetlennek gondoltam magam. A sípálya előtti utolsó pár száz méteren ellépett a harmadik helyezett, és hárman kétségbeesetten próbáltuk tartani a tempót, de 2 másodperccel lemaradva a dobogóról pontosan egyszerre értük el, 48:26 perc alatt a csúcsot. A tudat, hogy nem voltam és nem lehetek elég gyors, a hosszabb távok felé irányított.

2011-ben nem nyerni készültem, hanem egy újabb kihívásra, hogy a fiammal kettesben, egy futóbabakocsit tolva érjek fel a csúcsra. Mindenkinek 1:15-1:20-as időtervet mondtam, azonban a célom titkon az 1 órán belüli teljesítés volt.

Hiába volt a rajt délelőtt 11 órára meghirdetve, a reggeli készülődést addig húztuk, hogy végül csak negyed 10-kor sikerült elindulnunk Miskolcról. Hatalmas rohanás, villám rajtszámátvétel és öltözés, de 10 perccel a rajt előtt már ott toporogtunk mi is a több, mint 1200 futó gyűrűjében. A 100. hely környékén vártam magamat, de nem mertem az élről rajtolni, mert féltem, hogy neheztelnének rám.

Az első hibát itt követtem el, mert hiába lódult neki 11:00-kor a mezőny, én csupán 58 másodperccel később, gyalogosan léptem át a rajtvonalat. Teljesen beragadtunk. Kétségbeesetten próbáltam előzni, de a járdán is tömeg fogadott. Csupán a települést elhagyva, az útpadkán sikerült megkezdeni az előzést, és felgyorsulni a saját tempómra. Az első kilométer leküzdése majd 7 percig tartott. Minden útkanyarulatnál metszenem kellett a mezőnyt, hogy a hosszabbik ívre átvágva szabad utat találjak. A második kilométert már 5 percen belül tettem meg, és ezzel a lendülettel haladtam egészen a nyolcadik kilométernél lévő Mátraházáig. A frissítőket közben rendre kihagytam, mert esélyem se volt az asztalok közelébe férkőzni. Marci persze nem sokat izgatta magát, mert a harmadik kilométert követően elaludt. Futás közben száguldoztak felém az elismerések és gratulációk, de voltak páran, akik a motort keresték a babakocsin.

 

Mátraházától indult az igazi kapaszkodás. Fizikálisan nagyon erősnek éreztem magamat, de a combom és vádlim már kevésbé tolerálták az erőlködést, és féltem, hogy görcs lesz a vége. Az órám számlapját nézve eddig 5 perces átlagot toltam és 5 és fél percesre lassulhattam felfelé. Nekifeszültem az emelkedőnek és maximumon kezdtem tolni, de a 9. kilométernél szomorúan tapasztaltam, hogy alig sikerült 6 percen belül megfutnom, és mivel kezdtem fáradni, esélyem se volt a gyorsulásra. A kékestetői sípálya aljáig tartva a 6 perces ezreket az utolsó 200 métert sziklásterepen megtéve, hatalmas tapsvihar közepette, 1:02:49 másodperces idővel, a 77. helyen érkeztem a célba.

 

A versenyen végig jó erőben éreztem magamat, és az esélyem is megvolt az 1 órán belüli teljesítésre, de a rajtnál történt beragadás és az előttem futók kerülgetése meghiúsította a terveimet. A hegy azonban megvár, csak nekem kell még többet edzenem, Marci ugyanis futótempóban hagyja maga mögött a mostani 13 kilóját.