Bár eleinte csak nevettünk rajta, később már bosszantott, hogy pillanatok alatt felfutott ránk és sprintereket megszégyenítő tempóban váltogatta az iramot. A tavat elhagyva megkaptuk a rendőri felvezetést, és immár a mezőny hátsó részétől látótávolságon kívülre kerülve négyesben folytattuk az emelkedőt. A tempó továbbra se volt túl erős, lassan körvonalazódott egy robbantás lehetősége. Az első 10 km-t 38 perc alatt hagytuk magunk mögött. Garadnára érkezve már több mint 50 méterre távolodtunk Janitól, miközben a régi Bánkúti útra kanyarodva köves dózerútra tértünk, melynek az emelkedése érezhetően fokozódott. Közben Janiról értekeztünk, hogy talán korai lenne leírni. Nem telt el egy perc se, és szinte a semmiből került mellénk, és jókora tempóváltással gyorsan az élre állt. Szabó Gabi hamar rátapadt, és sebes léptekkel távolodtak tőlünk. Hát kezdődik, gondoltam, és én is odatapostam. Utolérve a szakadárokat én is próbáltam kissé tovább fokozni a tempót. Pár száz méter múlva sikerült elérni, hogy Rajmund végleg leszakadjon rólunk. Elhaladva Ómassa fölött Jani ismét az élre állt, ezúttal azonban már nem kegyelmezett, és gyorsan állva hagyott minket. Gabi egy újabb könnyítést követően hamar utolért és együtt folytattuk az egyre meredekebb szerpentinen a Száraz-völgy peremén. Jani persze lelki hadviselést folytatva próbált eltűnni a szemünk elől, ami már Gabit se hagyta nyugodni, így egy újabb tempóváltással magamra hagyott. A Bánkúti vízműhöz érve Németh Csabi fogadott (15 km, 1:05), és azt tanácsolta, hogy aprózzam a lépéseket, nem nagy az előnyük, akár még megfoghatom őket… A Borovnyák oldalába egyre terepesebbé vált az út, majd egy dörrenést követően leszakadt az ég. Pár perc alatt ronggyá áztam, miközben az út két futható keréknyomában patakként hömpölygött a víz. Teljesen egyedül maradtam, miközben a tempóm is lassult kissé. A 20. km-t (1:32) elérve frissítettem pár szem szőlőcukorral. Ettől hamar erőre kaptam, és két kanyart magam mögött hagyva elértem végre a tetőt. A Borovnyák tetejéről aszfalton folytatódik az út. Egy íves, messze belátható részen konstatáltam, hogy Janiék rendesen elhúztak, de Rajmundot se láttam sehol. A bánkúti síház mellett jelezték, hogy csupán 3 perc a hátrányom (25 km). Innentől az Ördög-oldalban újra erdei ösvényen haladtam, és a zuhany is befejeződött. A terep néhol roppant csúszós volt, a lejtőkön se ereszthettem ki a fékeket. Az erdei elágazásoknál nagy piros nyilakkal jelezték az utat, az aszfaltutak keresztezésénél pedig mindenhol irányítókkal találkoztam. A mályinkai leágazásnál az iránytó srác továbbküldött az aszfaltútra majd hozzátette: "másfél kilométer" (?). A kellemes lejtőn gyorsan haladtam, miközben mértem a "másfél kilométert", bár hozzáteszem, nem halottam rendesen. Elfutottam 2 km-t is, miközben egyre idegesebbé váltam, vajon nem vétettem-e el valahol a lekanyarodást. Végül káromkodások közepette visszafordultam. Szerencsémre 100 m-t követően jött a frissítős terepjáró, és a hölgy bíztatott, hogy jó irányba tartok. A lejtő közben megtette a hatását, kissé szúrni kezdett az oldalam. A Mária-forrásnál (30 km) 2,5 km-nyi ereszkedést követően ismét aszfaltra váltottam. Az eleinte szintes pálya újra emelkedni kezdett, a frissítőnél betoltam minden létezőt, és megkezdtem a mászást Szentlélek irányába. A bánkúti utat elérve váltogatva, hol terepen, hol aszfalton ereszkedtem lefelé, miközben letettem üldözői ambícióimról, és a biztosnak tűnő 3. helyet próbáltam védeni. A fejemet előre szegve gyorsan aprítottam a kilométereket, de a vádlimba és combomba kezdett beállni a görcs. Csak a frissítőig tartsak ki… A nap közben utat tört magának, és török fürdőhöz hasonló állapotok kezdtek kialakulni. Csókásnál (35 km) az undorítóan kék színű Izóval vártak a lányok. Ízlelés nélkül öntöttem le a torkomon négy szem Magne B6 társaságában. A bogyók csak a pszichés megnyugtatás részei, hatni már úgyse fognak. Tovább küzdöttem magam a Csanyik irányába, az egyre kellemetlenebbül tűző napon. A Kis-galya alá érkezve régi ismerősként újabb kellemetlen emelkedő következett.A tetőn tudatták velem, hogy már több mint 5 perc a hátrányom, így maradt a hátraforgolódás. A 40. km-t magam mögött hagyva végre elértem a Csanyik-völgyet, ahol taps fogadott. Innen már csak egyetlen kilométer és egy nagyon kellemetlen, hosszú emelkedő választott el a céltól. Az emelkedő előtti hosszú egyenesben még hátra tekintettem, de szerencsére tökéletes űr tátongott mögöttem. Hétrét görnyedve, a séta ismétlődő gondolatával vánszorogtam fel a szerpentinen, de az újabb és újabb szurkolók miatt ciki lett volna sétálni az utolsó métereken. A Vadasparkhoz érve már csak 100 méter lejtő várt rám, majd 3.05.30 idővel, harmadikként léptem át a célvonalat. Virág pittyedt szájjal közölte, hogy rossz gombot nyomkodott, így a célfotó a múlt homályába veszett. Helyette hatalmas ölelést kaptam.