A versenyt követő 14. nap végén járok. A laptop monitorán Jáva legmagasabb hegye, a folyamatosan aktív Semeru vulkán képe látható. A mai napon ennek a hegynek a megmászását terveztük, helyette azonban egy háromcsillagos szálloda meleg ágyában küzdök csontsoványan a folyamatosan visszatérő lázzal, köhögéssel és ízületi fájdalmakkal, és próbálok pontot rakni a beszámolóm végére. Ja, tegnap 3 db pilótakekszszerű süteménnyel és kb. 1 liter folyadékkal éltem túl a napot, miközben jávai vezetőm egy háromórás, kitett mászásokkal tarkított túrán kalauzolt végig a Coban Sewu bambuszlétrákkal kiépített vízesésrendszerén. A jelenlegi lelkiállapotom az itt zajló Ramadán során megtisztuló jávai emberekéhez lehet hasonlatos, mindenesetre úgy érzem, tiszta gondolatokkal most tudom befejezni versenyem történetét.

A verseny nyomvonala és szintrajza

Mikor idén januárban elküldtem a versenyre a nevezést, még csak halvány körvonalai se nagyon látszódtak annak, ami majd vár rám odakint. Ahogy visszatekintettem a több mint fél évvel ezelőtti időszakra, arra döbbentem rá, hogy ugyanaz játszódott le, mint 12 évvel ezelőtt az Ultra Trail Tour Du Mont Blanc versenyre való felkészülés során. Olyasmire készültem, amit azelőtt sose csináltam, legalábbis nem így.

Futás ez is, a technika semmiben se különbözik a többitől, verseny ez is, ahol csak célba kell érni, mint a többi versenyen. Vagy mégis van valami más is?

Május 31-én keltem útra a családommal. Budapestről Dohába (Katar), onnan Kuala Lumpurba (Malájzia), majd tovább Kota Kinabaluba (Malájzia) repültünk. Az út egy napon keresztül tartott. Az átszállásokat leszámítva túl sok esemény nem történt. A zárt repterek az utolsó percekig sikerrel fedték el előlem a Borneón uralkodó klimatikus viszonyokat, úgyhogy amikor kiléptem a szabadba, teljes erővel ronthatott rám a fülledt trópusi levegő.

Kota Kinabalu

A verseny előtt csupán két napom volt, hogy kipihenjem az út fáradalmait, és a hétórás időeltolódás okozta problémát is meg kellett oldani valahogy. Június másodikán, reggel hét órakor - ami otthoni idő szerint éjfélnek számított – elmentem egy rövid átmozgató futásra. Eleinte nem volt problémám a párás meleggel, de pár kilométert követően nagyon megerőltetőnek éreztem a futást. Az alig tíz kilométeres futás végére alaposan elfáradtam, és bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz két nap múlva.

A verseny előtti napon a szállásunktól csupán 100 méterre lévő hotelban megtörtént a regisztráció, a kötelező felszerelés ellenőrzése, és megkaptam a rajtcsomagomat is. Majd átbuszoztunk Tuaran településre, ami csak 15 percnyi autóútra esett a rajttól, de itt meg kellett oldani az egyik legkritikusabb problémát, hogy taxi és tömegközlekedés híján valaki kivigyen a rajthoz. Végül a szállásunk egyik alkalmazottja ajánlotta fel a segítséget, így aznapra már csak a pihenés és töltődés maradt.

Kota Kinabalu - a piac, ahol van fehérje és szénhidrát bőven

Hajnali fél hatra beszéltem meg a találkozót a maláj sofőrünkkel, és hármasban (Virággal és Marcival) átautóztunk a szomszédos Tamparuliba, ahol hamar megtaláltuk a rajtközpontot.

A település szélén, a folyó mellett lévő mezőn felállított sátor, és egy illemhelyiséggel rendelkező faépítmény várta a négy távon (12 km, 30 km, 50 km és 100 km) induló versenyzőket. A sátorban még egyszer leellenőriztem a felszerelést, majd leadtam az 50 kilométeres pontra és a célba szánt csomagokat.

Rajt előtti pillanat. Azt hiszem, készen állok.

Nem ért nagy meglepetésként, hogy a versenyzők között csak 1-1 európainak tűnő versenyzőt sikerült találnom, mivel a 100 kilométeres távon is velem együtt csak négy nem ázsiai induló volt. A „helyiek” megjelenése semmiben sem különbözött az európai versenyeken tapasztaltaktól. A versenyzők java a legújabb „trail” felszerelést viselte, és a márkák tekintetében is uralkodó volt a Salamon és a TNF. Érdekes volt látni, hogy a sportszergyártók gondolnak a muszlim női indulókra is, akik ún. futócsadort viseltek.

Tamparuli - rajt előtti mosolyok

A helyszínen a főrendező tartott egy nagyon részletes eligazítást a verseny során adódó problémákról, és külön felhívta a figyelmet a vízvételi pontokon történő teljes újratöltés szükségességére, valamint, hogy mindenkinél legyen megfelelő mennyiségű élelem. És itt valóban mindent komolyan kell venni, mert a monszun időszak végén jártunk és egy hirtelen jött zivatar ellehetetlenítheti az azonnali mentést.

Tamparuli - rajtol a 100-as mezőny

Reggel 7 óra után néhány perccel a 100 km-es mezőny kezdte a rajtot, a közeli függőhídon való torlódás elkerülése miatt. Habár kocogtam bemelegítésként pár percet, meglepett a rajtot követő eszeveszett vágta, ami valószínűleg a pár száz métert követően leszűkülő ösvény miatt történt. Az ösvényre érve szinte sétatempóra fékezett az eleje, de mivel a sort a tavalyi verseny győztese – Safrey Sumping - vezette, meg se fordult a fejemben, hogy előzzek.

Alig voltunk túl a második kilométeren, de máris kettesben maradtunk . A települést elhagyva elértük az első függőhidat, majd egy aszfalt út következett, amely néhol meredeken emelkedett, és Safrey egyből gyaloglásra váltott. Én hol mellette, hol mögötte haladtam, de látszott, hogy mindenáron át akarja adni nekem a vezetést. A pályát kellő sűrűséggel piros-fehér szalagokkal jelölték, de a sűrű növényzet miatt nagyon kellett figyelni.

Átkelés az első függőhídon, melyből még volt jópár

A harmadik kilométer környékén az aszfaltról hirtelen letérve végre bevetettük magunkat az igazi dzsungelbe. Hiába próbáltam Safrey mögött maradni, ezúttal kierőszakolta, hogy én vezessem az emelkedőt. Nagy lendülettel vágtam neki a néhol rendkívül meredek ösvénynek. A csapás olyan keskeny volt, hogy folyamatosan érintkeztem a sűrű aljnövényzettel. Próbáltam nagyon odafigyelni minden lépésre, minden fogásra, mert nem lett volna célszerű egy tüskés növényen fennakadni, vagy egy tüskés szárat kapaszkodónak használni. Miközben néztem a lépéseket egy legalább tenyérnyi nagyságú ezerlábút láttam behúzódni az avartakaró alá. A növényzetet figyelve egyfolytában azt vártam, hogy mikor markolok meg egy kígyót, vagy akadok bele egy nagyobb pók hálójába. A kezdeti parámat fokozta, hogy olyan hangok vettek körül, amelyek egy részéről – ha csak felvételről játszák le – el se hiszem, hogy természetes eredetűek, és nem számítógéppel kreálták őket. És hogy teljes legyen az őserdei idill, időnként egy-egy majomcsapat is tudtunkra adta, hogy a territóriumukra értünk.

Karjaival több mint 20 centis óriás keresztespók a három méteres hálójában

Egy idő múlva kezdtem megszokni a körülöttem lévő világot, és rájöttem, hogy csak a szerencsén fog múlni, hogy a helyi flóra és fauna agresszívabb képviselőivel megússzam a nemkívánatos találkozást.

A tetőre érve megálltam, és magam elé engedtem Safrey-t, bár látszott, hogy inkább mögöttem maradna. Meredek lejtő következett. Az ereszkedés közben egyre inkább tompa, görcsszerű merevséget éreztem a combjaimban, ami eléggé megrémített, hiszen még 10 kilométernél sem jártunk.

Az elmúlt fél órában egy-egy mosolyon kívül nem volt köztünk semmilyen kommunikáció. A csöndet végül Safrey törte meg. Bemutatkoztunk, és próbáltunk minél többet megtudni a másikról. Próbáltam semleges képet festeni magamról, mint egy hobbifutó, akinek csak a célbaérés fontos.

A címvédő Safrey Sumping-gel fej-fej mellett

A lejtő aljánál elértük az első frisstő állomást, ahol gyorsan utántöltöttem. A rajtnál csak fél liter folyadékkal indultam, ami idáig pont kitartott.

Safrey töltés nélkül robogott tovább, hamarosan az is kiderült, hogy miért. Pár perc múlva találkoztunk egy terepjáróval, ami a saját mozgó frisstőpontja volt a családjával. Így könnyű, gondoltam magamban, de sebaj, én majd megoldom saját nyálon. (Azért a feleségétől nagy duzzogva elfogadtam egy banánt, és bíztam benne, hogy nem kezelte előtte valami lassító szerrel).

Egy rövid sík szakaszt követően újabb függőhídon vágtunk keresztül, majd nekikezdtünk a következő mászásnak. Safrey ment elöl, de bő 10 perces mászást követően kiderült, hogy eltévedtünk. Visszafordultunk, és majdnem a hegy alján találtuk meg a leágazást. Mire ideértünk, a negyedórával később rajtoló 50 kilométeres táv eleje is beért minket, a malájok topfutója – David Simpat – személyében. Eredetileg ő is a 100 kilométerre volt benevezve, de úgy látszott, Safrey klubtársaként megosztották erőiket.

David Simpat, az 50 kilométeres táv győztese.

Davidet előre engedtük, aki fújtatva, nagy tempóban távolodott tőlünk. A híres Mt. Kinabalu Climbatlon többszörös győzteseként valószínűleg másabb tempót diktált volna, mint Safrey.

Az órám kijelzőjét nézve szörnyülködve láttam, hogy a kezdeti tűrhető tempónk folyamatosan romlik. Az emelkedőket szinte kivétel nélkül gyalogoltuk. Viszont engem módfelett bosszantott, hogy Safrey egy métert sem akart elől menni, így folyamatosan azon voltunk, hogy valamilyen indokkal lemaradjunk a másik mögé. Egy idő után elegem lett, és előre állva bevállaltam a vezetést.

Nyomul a mezőny a magas aljnövényzetben vezető szűk ösvényeken

Hosszú kilométerek következtek egy meredeken emelkedő dózerúton, ahol három kilométeren több mint 400 méternyi szintet vettünk fel. Ahogy telt az idő, a hőmérséklet kezdett elviselhetetlenné válni. A napos, szélcsendes részeken úgy éreztem, hogy azonnal ráégek az útra. Az erőnlétemet szinte teljesen a hőmérséklet befolyásolta. Ahogy nőtt a hőmérséklet, úgy romlott az állapotom, az árnyas, szellős részeken viszont egyből visszatért az erőm. Voltak részek, ahol nemhogy a futás, de a gyaloglás is rendkívül kimerítőnek tűnt. A közeg, amibe kerültem teljesen lefojtott. Lassan kezdett világossá válni, hogy ha nem csökken a hőmérséklet, akkor ebből nem lesz futás, hanem átcsap az egész egy teljesítménytúrába.

Nagyon lassan értük el a hegytetőt, ahonnan egy hosszú és meredek ereszkedés várt ránk. A folyadékom közben teljesen elfogyott, és mindenhol a vízfolyásokat kerestem, hogy legalább a testemet le tudjam hűteni. A völgyben csalódásként ért, hogy bár emlékeim szerint itt kellett volna lennie egy frissítőnek, ellenőrzőpontnak nyomát se láttam.

Esőerdő

Túl voltam az első 20 kilométeren, majd következett a korábbihoz hasonló mászás és pár kilométer alatt újabb 400 méternyi szint. Szerencsére találtunk egy megfelelő vízfolyást a vízvételhez, úgyhogy mindketten teletöltöttük magunkat és a tartályokat, valamint magunkra öntöztük a kellemesen hűs vizet. Az ereszkedés meglepő módon bordázott betonúton történt (valószínűleg ennek az útnak már olyan volt a meredeksége, hogy csak így tudták járhatóvá tenn). Mire leértem a völgybe a combjaim teljesen lezsibbadtak, és a sok rázkódástól elkezdtem szédülni.

Újabb emelkedő következett a tűző napon, és mire végre elértük a 29. kilométernél lévő frissítő pontot, már teljesen romokban voltam. A stopperem több mint három és fél órát mutatott, ami nem ígért gyors célbaérést, főként, hogy a ponton tájékoztattak, hogy annyi vizet vigyek magammal, amennyit csak tudok, mert a verseny legnehezebb része vár rám.

Település valahol az esőerdő mélyén

Egy nagyon technikás esőerdei szakasz következett, ahol volt olyan rész, hogy 3 kilométer alatt több mint 600 méternyi szintet kellett leküzdeni. A frissítőpontot elhagyva egy autentikus településen vágtunk keresztül. A röpke pár perc alatt – amíg elhaladtunk a házak között – annyit sikerült megfigyelnem, hogy az itt élő emberek valószínűleg a külvilágtól teljesen elvágva, tökéletes harmóniában élhetnek a helyi vad természettel.

Beérve a dzsungelbe rendkívül meredek mászás következett. Az ösvényt néhol teljesen benőtte a növényzet, több helyen kidőlt fákat kellett kerülgetni. Valószínűleg rajtunk és a helyieken kívül más nem igazán járt errefelé. Hiába volt hosszú és meredek az emelkedő, az erdő alján uralkodó hűs klíma miatt sokkal elviselhetőbb volt a mászás, mint kint, a tűző nap égette dózerutakon. Az idő amiatt is gyorsabban telt, mert megint egy olyan közegben kellett mozognom, ahol minden lépést vagy fogást gondosan meg kellett választani. Hatalmas, kéttenyérnyi nagyságú színes pillangók röpködtek körülöttünk. A fejünk felett majmok recsegtették a gallyakat, emellett madarak és rovarok hangkavalkádja tette még misztikusabbá az utat.

A tetőt egész jó állapotba értem el, ahonnan egy rövidebb ereszkedés, majd ismételt mászás következett, természetesen megint tűző napon. A verseny legmagasabb pontján vágtunk keresztül, ahonnan tökéletes panoráma nyílt a Mt. Kinabalu hegycsúcs irányába, bár magát a csúcsot ekkor már koromfekete fellegek burkolták. A tenger irányába lévő alacsonyabb részek felé tökéletes volt a kitekintés. Rendkívül megdöbbentő volt látni, hogy mennyire mozaikossá vált a világ egyik leggyönyörűbb őserdeinek otthont adó táj. Amerre csak néztem, friss irtások, erdőégetések és ananászültetvények sorakoztak. Egybefüggő erdőségeket csak a Kinabalu szűk környezetében lehetett látni.

Közeleg a zivatar és vele az enyhülés

Ismét én kerültem előre, Safrey már vagy 20 méternyire lemaradt mögöttem. Ha volt vízfolyás, mindenhol megálltam lelocsolni magamat, ahogy ő is tette. Látszott, hogy ugyanúgy szenved ő is a melegtől mint én, és már biztosan nem azért enged előre, mert neki így kényelmesebb. A képlet sokkal egyszerűbb volt, én voltam jobb állapotban.

A negyedik frissítő pontot 44 kilométernél, 6 órán kívüli idővel értem el, és mindösszesen egy gélem maradt a 10 kilométerre lévő következő pontig, ahová előre küldtem a verseny második felére szánt ellátmányomat.

Habár egy újabb hosszú lejtő következett, ahol 500 méternyi szintet ereszkedtem, az út meredeksége ideális volt a pihentető futáshoz. A völgybe érve egy függőhídon vágtam keresztül, aminek a másik végén épp egy esküvő kellős közepébe futottam bele. Keresztül futva a násznépen szinte befutó érzésem volt a sok mosolygós arc és a hangos bíztatás közepette.

Erdő mélyén

Egy forgalmas földút mellett futottam a völgyben, de szinte az összes autó lehúzódott, hogy teljesen szabad utam legyen, és persze az emberek kivétel nélkül integettek és gratulációkat küldözgettek. Nagyon lassan értem el a féltávot jelentő 5. ellenőrző pontot. Az 53 kilométert 7 óra 16 perc alatt tettem meg, ami legalább 15 órás menetet jósolt. A pontra érve nemcsak az energiatartalékom, de az órám is lemerült.

Mivel már csillagokat láttam az éhségtől, a helyben készült lencselevesszerű ételből - melyet teleraktam valami üveges spagettitészta félével – bevertem egy tálat, majd megkérdeztem, nincs-e véletlenül kólájuk. A pontot irányító hölgy elmondta, hogy odébb van egy bolt, ahol lehet kapni. Én pedig mosolyogva megköszöntem, és mondtam, hogy sajnos nincs nálam pénz. Alig telt el pár perc, és a hölgy a kezembe nyomott egy félliteres kólát. Hálálkodva megköszöntem, és majdhogynem flakonostul lenyomtam az egészet.

Közben megérkezett a rajtnál feladott csomagom is, és ami ehetőt találtam benne, azt mind beletömtem a zsákomba. Közben Safrey is befutott, és nekiállt ő is elpusztítani egy hatalmas adag tésztát, én viszont ekkor gyorsan továbbálltam.

Páratakaróban az erdő

A következő ellenőrzőpontig újabb hegymászás várt rám. Habár már órák óta viharfelhők vettek körbe, valahogy eddig felettem mindig jó idő volt. Mostanra utolért az eső és vele az enyhülés. Vártam, hogy özönvízszerű eső törjön rám, de legnagyobb meglepetésemre csak csendes, áztató eső fogadott. Sokkal vizesebb nem lettem az esőtől sem.

Megint egy széles dózerúton haladtam, de a piócákra gondolva most abszolút nem hiányzott egy sűrű növényzettel borított esőerdei szakasz. Ahogy az esővel hűlt az idő, úgy kerültem egyre jobb és jobb formába. Hamar felértem a tetőre, majd egy hosszú hullámzó gerincút következett. Nálunk esős időben földigiliszták lepik el a talajt, itt viszont hatalmas, tenyérnyi ezerlábúak kezdtek előbújni.

Hül az idő

Egy ültetvényes rész mellett elhaladva az egyik házból jellegzetes dobzene hallatszott. Akkor még nem gondoltam, de ez a dobszó még órákon keresztül hallatszott a hegygerincen, és így szinte végtelennek hatott, hogy valaha is elérjem a következő pontot. A széles dózerút átváltott egy szűk, magas növényzettel borított ösvényre. Ettől kezdve már nem igazán láttam, hogy éppen milyen csúszó-mászóra taposok épp rá, és percenként meg kellett állnom végignézni a lábaimat, hogy nincs-e rajtuk pióca.

Hanging bridge

Szerencsére a piócák elkerültek, de a vizes növényzettől folyamatosan csatak vizes volt a cipőm. A több mint 8 órás menet végén a lábaimon a bőr már olyan szinten fel volt ázva, hogy berepedezett, és úgy fájt, mintha vízhólyagok lennének rajta. Annyi pozitív volt a helyzetemben, hogy a meredekebb emelkedők kivételével újra mindent meg bírtam futni. Érzésre remekül haladtam, így értem el a 60. kilométert pontot, ahol újra feltöltöttem magamat és a kulacsaimat vízzel.

Safrey Sumping. Ellenfél, futótárs és barát

A pontról kiérve nem sokáig tartott a lendületem, mert alig pár száz métert követően sugárba kihánytam a ponton hirtelen bevedelt folyadékot. Pár perc kellett, mire újból menetkész állapotba kerültem, és elmúlt a hányingerem. A következő frissítőig egy völgy mentén haladtam, jól futható részeken, gyakran kisebb települések és ültetvények között. A települések környezetében mindig rengeteg szabadon lévő kutyával találkoztam, de szerencsére ugatáson kívül mással nem zavarták a futásomat.

Esőt követő panoráma

A 76. kilométernél lévő frissítőhöz szűk 11 óra alatt értem, és itt ért utol a sötétség is. A pontról egy 7 kilométeres kört kellett megtennem, majd visszaérkeznem ugyanide. Egy röpke pillantást vetettem a szervezőknél lévő térképre, és nekivágtam a karikának. Benyomtam egy zselét, átkeltem egy függőhídon, és remek formában, jó tempóban haladtam kezdetben aszfalt, majd jó minőségű földúton felfelé. Két kilométer múlva a szalagozás egyenesen nekivezetett az esőerdőnek. Itt már elő kellett vennem a fejlámpámat. Az útnak ezen a részén már fényvisszaverővel ellátott jelzéseket raktak ki a szervezők, amik a sötétben, lámpafénynél már messziről jól látszódtak.

Az erdőben meredek, szűk ösvényen kellett felfelé haladnom. Folyamatosan távolodtam a legutóbbi ponttól, és egyre inkább kétségbeestem, hogy jó útvonalon járok-e. Egyrészt nem emlékeztem, hogy ilyen mértékű emelkedő várt ezen a szakaszon, valamint körről lévén szó, már nagyon vártam, hogy mikor fordulok vissza. A várakozással ellentétben egyre meredekebben kapaszkodtam felfelé, és az út a legkisebb jelét se adta annak, hogy valaha megfordul.

Ahogy lemegy a nap, úgy borul rám a sötét éjszaka és jön a balszerencse

Ez idáig nagyon jó formában voltam, és már a szám szélén ízlelgettem a győzelem ízét. Persze, ilyenkor szokott jönni a „kalapácsos”, és súlyt egy jó nagyot.

Kisvártatva a földön találtam egy papírdarabot, amin az 50 kilométeres verseny felirata volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy a rövidebb táv más útvonalon haladt, és én most éppen a rövidebb táv útvonalán haladhatok visszafelé. A vércukorszintem a Föld magjáig zuhant, és teljesen bepánikoltam. Megfordultam, és elkezdtem visszafelé ereszkedni. Mivel az ösvény jópár részen teljesen szétázott, így volt olyan szakasz, ahol fenéken, háton csúsztam le. A győzelmi menetem egyik pillanatról a másikra átcsapott kétségbeesett ámokfutássá. Csak egyvalamit vártam, hogy Sufrey-val végre összetalálkozzak, és ne legyen igazam azzal kapcsolatban, hogy rossz úton járok.

Várakozás

Teljes sötétségben haladtam lefelé, majd az erdőből kiérve padlógázon loholtam vissza a pont irányába. Több mint egy órával azt követően, hogy elindultam, ismét ott álltam a függőhídnál, ahol összefutottam végre Sufrey-val. Teljesen romokban voltam, ő pedig nem értette, hogy mit keresek itt. Miután elmondtam, hogy visszafordultam, megnyugtatott, hogy jó úton jártam, és adott egy banánt, nehogy ott helyben elájuljak.

Ismét nekivágtam a karikának ezúttal Sufrey-val. Rutinos versenyzőként vitt magával két síbotot is, én meg csak nyeltem a dühömet, hogy hogy lehettem ilyen nagy marha. A meredek saras részhez érve nekiestem az egyik megfelelőnek vélt bambuszfának, és törtem magamnak két botot, amik remekül működtek a csúszós részeken. Elhagytuk a hegytetőt, ahol visszafordultam. Hamarosan meredek lejtő következett. Az esőtől a talaj felszíne annyira felázott és csúszóssá vált, hogy nem lehetett rajta megállni. Az ereszkedésünk inkább hasonlított síelésre, mint futásra, ugyanis csak hosszabb, több méteres csúszásokkal lehetett haladni lefelé.

Utolsó színek a hídról

A hét kilométeres kör szinte egy örökkévalóságnak tűnt, de végül csak visszaértem újból az ellenőrzőponthoz, immár harmadszor. Természetesen a hét kilométeres körön sehol sem volt ellenőrzőpont, bár ezt előre valószínűleg senki se tudta. Nekem ez a kis kitérő 2 óra 44 percembe tellett, úgyhogy sikerült elbénáznom a maradék esélyt is, hogy 15 órán belül célba érjek, de kicsit megnyugodtam, hogy újra versenyben vagyok a győztes pozícióért.

A pontról újra rendezett állapotban indultam el, ismét hátrahagyva Sufrey-t. Az eső szerencsére elállt, és az idő is kellemesen hűvös volt. Egy völgyben kanyargott az út, mely gyakran ültetvények szélén haladt, néha pedig egy-egy települést is érintett. A völgyben kanyargó folyót többször függőhidakon kellett keresztezni. Némelyik híd annyira rossz állapotban volt, hogy a deszkákra nem is mertem rálépni, nehogy alattam roppanjanak ketté. A lámpám fénye éppen csak lehatolt az alattam hömpölygő sáros folyamra. Elég hajmeresztő volt belegondolni, mi lett volna, ha valamelyik híd leszakad, engem pedig menthetetlenül elragad a kávéfekete folyam.

A 92. kilométernél lévő pontot 15 óra alatt értem el. Itt a főrendező fogadott, és tájékoztatott, hogy jelenleg én vagyok a leader. Szereztem egy banánt, mivel minden frissítőm elfogyott, és nekivágtam az utolsó etapnak.

Szivacstalp 16 óra áztatást követően

Ismét végtelennek tűnő szakasz következett. Az 50 kilométeres távon indulók közül utolértem néhányat, de rajtuk kívül mással nem találkoztam. A távolban már lehetett látni valamilyen narancsszínű derengést, ami valószínűleg Tamparuli fénye volt. Próbáltam minél többet futni, mert már mindenem fájt, és nagyon a végére akartam érni a menetnek. Lassan több mint egy órája futottam, mikor végre kiértem egy aszfaltútra, és feltűnt a folyó túloldalán lévő célsátor is.

A finish annak ellenére sem volt magasztos és felemelő, hogy elsőként értem el a 100 kilométeresek közül a célvonalat. A több mint 100 kilométert 16 óra 7 perc alatt sikerült teljesítenem, ami vélhetőleg a valaha futott leglassúbb százasom volt. Egy tucatnyian voltak csak talpon, de mindenkitől kaptam egy mosolyt és gratulációt. A célsátorban egy lapmonitoron az elő közvetítés és az én adataim voltak láthatók. Megkaptam a győztesnek járó érmet és a finisher pólót, majd eléggé spártai körülmények között lemosakodtam. Marci már kidőlt, és a sátor közepén horpasztott. Felhívtuk a sofőrünket, mivel minél hamarabb szerettem volna már ágyba bújni. Az egyik szervezővel még váltottunk pár szót, mire Sufrey is befutott, majd búcsúzkodás következett és egy hatalmas alvás.

Hosszú menet gyümölcse

Hetekkel a versenyt követően letisztult gondolatokkal is csak azt tudom mondani, hogy minden úgy történt, ahogy elterveztem. A verseny pont olyan, ahogy elképzeltem: vad és gyönyörű egyszerre. Minden körülmény adott volt, hogy megnehezítse a célbaérést, és így utólag sem emlékszem rá, hogy lettek volna könnyű pillanatok. Több hét trópusi akklimatizáció után viszont egyvalamit biztosan állíthatok, egy ilyen típusú versenyre nem lehet akklimatizálódni, mert minden itt töltött nap után határozottan romlott az erőnlétem.

Végeredmény