Közel öt éve, hogy utoljára futottam a dunai rakparton, küzdöttem a szembeszéllel, tikkasztó hősséggel és nem utolsó sorban a kilométerekkel. Az idei verseny előtt bő egy héttel hívott Németh Csaba barátom, hogy újra futhatnék maratont Budapesten. Ezúttal viszont szigorú időrend szerint, „pacemaker”-ként, azaz iramfutóként kellett részt vennem, és kicsivel három és fél órán belül célba érnem.

A szombati nap felhős, hűvös idővel köszöntött minket az 56-osok terén felállított versenyközpontban, ahol tésztapartival kezdődött az esemény. A versenyt rendező Budapest Sportirodától megkaptuk az időrendet tartalmazó táblázatot kilométerenként lebontva és a rendezők hivatalos pólóját, majd az iramfutóknak kijelölt asztalokhoz ültünk, és vártuk az érdeklődőket. A versenyen három álomidőt segítő párosból állt az iramfutók csapata. A tervezett célidők: 4:30, 4:00, és 3:30 órás maraton. Németh Csabával nekünk a 3:30-as tempó diktálása jutott.

Tamás Krisztián – becenevén Tapírka – látta el az iramfutók koordinálását és mindemellett ellátott minket tésztával és sörrel. Csabi a végére öt adag zöldséges tésztával és varga bélessel lett gazdagabb, és nehezebb. A több mint három órás „ügyfélfogadás” alatt szinte folyamatosan érkeztek az érdeklődők, és záporoztak a kérdések, néha angol nyelven is. Milyen tempó lesz? Milyen idő várható? Milyen ruházatom legyen? Mit egyek? Mit igyak? Mikor lesz holtpontom? Hogy fogom megoldani? Képes leszek célba érni veletek???

A parti végeztével Csabával profi módon folytattuk a készülődést a vasárnapi menetre. Csaba rohant, hogy éjszaka kocogjon egy laza 50 kilométert, némi szinttel a Börzsöny éjszakai futóversenyen. Persze mindezt bemelegítésképpen, és felmérés gyanánt, hogy lebírja e egyáltalán futni a maratont… Szerencsére simán nyerte az éjszakai menetet. Én kellemesebb kihívás elé néztem, és a szakadó esőben való dagonyázás helyett egy lakásavató bulin folytattam a formába hozatalt.

A verseny napján reggel nyolckor találkoztunk Tapírkával és a többi iramfutóval. Megkaptuk a táblákat, melyekkel az első frissítőig kellett futnunk, hogy a tömegben is megtaláljanak minket, és egy-egy héliummal töltött lufit, melyeket a verseny teljes hosszán magunkra kötve kellett végigvinnünk.

Gyors öltözködést követően 20 perccel a rajt előtt beálltunk a számunkra kijelölt helyre, a 3:30-as rajtzóna elejére. Miközben várakoztunk, az eső eleredt, a héliumos lufink pedig egyre alacsonyabbra süllyedt. Gyorsan kézbe kaptuk a lufikat, és próbáltuk dörzsöléssel, huhukkolással lebegésre bírni.

Majd búcsúzkodás következett a feleségemtől és a pici Marcipántól, és már csak Schmidt Pál köztársasági elnöknek, a verseny fővédnökének startpisztolyára figyelt mindenki. Ahogy kezdődött a visszaszámlálás, úgy erősödött körülöttünk a dobpergés, és emelkedett a hangulat.

A több mint háromezer fős mezőny pontban 10 órakor rajtolt, és pár perc múlva már a Hősök terét keresztezve robogtunk az Andrássy út irányába. A táblánkat magasba emelve egyre csak duzzadt mögöttünk a tömeg. Csabával a boly elején haladtunk az előre megbeszélt időrend szerint, és próbáltunk egyenletes tempót diktálni, kerülve a hirtelen iram- és irányváltásokat. A táv első felében komoly feladatot jelentet az utolért kisebb-nagyobb bolyok kikerülése anélkül, hogy a mi bolyunk is darabokra szakadt volna szét. Az előzéseket rendszerint kanyarokban, azoknak is a külső ívén próbáltuk végrehajtani, miközben óvva intettünk mindenkit a szegélyre fel és lefutásról és a pálya átvágásától.

A rakpartra kiérve próbáltuk zárt alakzatot létrehozni a körülbelül 50 fős csapatból, és felkészülni a szembeszeles szakaszokra. Az eső közben hullámokban erősödött, és a lufink hol felemelkedett, hol pedig alásüllyedt, miközben a menetszélen kívül az össze-vissza fújó szél is rángatta. A táblát habár csak az első frissítő pontig kellett magunkkal vinni, csak a pontot elhagyva szembesültem, hogy még mindig a kezemben szorongatom, így újabb négy kilométeren cipelhettük.

A frissítőkön Csaba már jó előre lassított, és a pont elhagyását követően is mérsékelt tempóban halad tovább, míg én lemaradva vártam, hogy a csapat tagjai befejezzék a frissítést és hátulról tolva össze ismét zárt alakzattá rendeződhessünk. Futás közben lehagytuk a Rubik kockát, láttuk az 50. maratonját ünneplő tortás futót, egy spártai hőst és egy „szexi cicust” aki a csapat legnagyobb bánatára állva hagyott minket.

A Lánchídon keresztül értünk a budai oldalra, és erős szembeszélben egészen az Árpád hídig futottunk. A fordítót követően az utunk párhuzamosan vitt tovább, így volt szerencsénk a mezőny nagy része, köztük a leggyorsabbak mellett is elhaladni. A szembe futók tömegétől 20-30 méterenként elhelyezett bóják választottak el. A bóják közül néhányhat beljebb lökhettek, és amikor észleltük, teli torokból kiabálva próbáltuk figyelmeztetni a mögöttünk futókat az akadályra.

A féltávot jelentő 21,1 kilométert a menetrendnek megfelelően 1:44:30 alatt teljesítettük, így már csak ennek a megismétlésére volt szükség. Az éles fordítókon kívül a hidakhoz történő felfutás is nehezítette az egyenletes haladást. Már száz méterrel a fordító előtt lassítani kezdtünk és aprózó lépésekkel, minél nagyobb ívben próbáltuk bevenni a kanyart. Az emelkedőkön a lépés aprózása mellett a karmunka erősítésére fektettük a fő hangsúlyt, a lejtőkön pedig a karok lerázására és a vállak leengedésére bíztattunk mindenkit.

Miután a verseny legdélebbi pontját jelentő Lágymányosi hídnál megfordultunk, újra megkezdődött a küzdelem az egyre erősödő szembeszéllel. A 30. kilométert a Szabadság hídnál értük el, ahol a legtöbb futót az első komolyabb holtpont is utolért. A hídra felmenet többeknél felvetődött a feladás gondolata, de próbáltuk kitartásra bíztatni mindenkit, hiszen a hidat követően hosszú lejtő következett.

Háromszöget formázva próbáltunk összebújni, és a fáradtabbaknak szélárnyékot biztosítani. A frissítőkön töltekezésre bíztattunk. Banánt, izotóniás italt és sok vizet vegyetek magatokhoz – hangoztattuk. Már teljesen bőrig áztunk, de az eső csak nem csillapodott. Kicsit mérsékeltük a sebességet, próbáltunk rápihenni a hátralévő tízesre. A kanyarokban már a legtöbben próbáltak minél többet levágni a hátralévő méterekből, és ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogyott körülöttünk a lelkesedés és a tömeg. A 35. kilométernél még mindig 30-40 fős csapatot alkottunk. A frissítőkőn már minden lehet, a szőlőcukrot is javasoltuk – habár még bő fél óra volt hátra.

A verseny legnagyobb emelkedőjét a 39. kilométernél értük el, és hiába próbáltuk egybe tartani a csapatot, a Nyugati pályaudvar felüljáróját követően hosszú vonallá nyúlt a csapat, majd szakadt kisebb csoportokra. Maradék bolyunk az előttünk karnyújtásnyira futó boxvilágbajnok „Kokó” utolérését tűzte ki célul. Az utolsó frissítőn már nem álltunk meg, hanem hajtottuk a kitűzött célidőt. A Hősök tere sarkához érve az utolsó kilométeren már mindenki előtt szabad volt az út. Csabival kissé visszavettük a sebességet és 3.29.45 órás célidővel teljesítettük sikeresen küldetésünket a 3.30-as maratont.

A célban csak mosolytól és elégedettségtől derűs arcokat látunk. A versenyen átélt szenvedést, a szakadó esőt és hideg szelet feledtette az utolsó pár száz méter, a szurkolók tapsvihara, és a nyakukba akasztott érem, mely örök emlék és bizonyíték, hogy sikeresen véghezvittük a nagy feladatot.