MÁTRABÉRC-TRAIL 2015 – SZEZONNYITÁS
Az idei
Az idei felkészülésemet csak februárban kezdtem el, egyrészt a motiváció hiánya, másrészt a múlni nem akaró térdfájásom miatt.
Az egyik szerdai pályaedzésre végül annyian jöttünk össze, hogy az edzés és a társaság új lendületet adott. Mivel idén főleg maraton-közeli versenyeket terveztem, a tavaszi ultrák rendre lekerültek a naptárból, és mind több figyelmet fordítottam a sebességre, amit páran ugyan kritizáltak, de én ezeket az edzéseket élveztem legjobban, és mellette azt vettem észre, hogy ez az „unortodox” felkészülési forma nem válik a hátrányomra.
A hosszú edzések szinte csak a versenyekre korlátozódtak, amiből szinte minden hétre adódott egy, de ezek időben éppen csak elérték a két órát, ami nem igazán elég egy több mint 5 órás versenyre.
Szombat reggel családostul keltünk útra, szokás szerint egy kis késéssel. Így a legrövidebb hegyi utakat kellett választanunk, ahol annyira felkavarodott a gyomrom, hogy bemelegítés helyett a bokorba rohangáltam ki-be, és próbáltam úrrá lenni az egyre erősödő hányingeren.
A rajtzónában megtörtént a szokásos méregetés, pofavizit, majd pontban 7 órakor nekilódultunk. Kiss Miki úgy lőtt ki, mintha csak 1000 méter lenne a táv, de mivel gyorsnak tartottam magamat, próbáltam megtartani a tempóját. Az első komolyabb emelkedőn azonban olyan rossz állapotban éreztem magamat – bemelegítés híján savasodott a lábam, erőtlen volt mindenem, a gyomrom is vacakolt, és úgy lihegtem, mint egy 400 méteres sprinten. Miközben lassan leakadtam Mikiről, Milea Radu is beelőzött, én pedig mögé sorolva, elnézve az erőtől duzzadó dinamikus mozgását, azon gondolkoztam, hogy a legjobb lenne kiszállni, és beállni inkább valamelyik frissítőhöz.
Ahogy múltak a percek, úgy múlt el a fáradság, és kezdett visszatérni az erőm. Miki látótávolságban maradt, miközben a román mögött egyre kényelmesebben esett a tempó. Az egyik pillanatban végül úgy éreztem, hogy összerendeződött a mozgásom, és itt ideje elkezdeni a versenyt. Kielőztem a román srácot, és azon kaptam magam, hogy már Mikit előzöm az egyik emelkedőn. Miki előtt kényelmes tempót vezettem, és csak a mozgás ütemére koncentráltam. Sokáig nem is bírta Miki mögöttem a tempómat, az egyik pillanatban kielőzött, és rövid időn belül 100 méterre távolodott.
Oroszlánvárra 1 órán belül érkeztem, fél perccel Miki mögött, de a mögöttem felsejlő hangok alapján az üldözők se voltak lemaradva. Az emelkedő nem esett túl jól, de az utána következő hullámokon megint rendeződött a mozgásom, és sikerült újra felzárkóznom Miki mögé. Kékesre pár perccel két órán belül értem fel, pár méterre Miki mögött, és remek formában éreztem magamat. A frissítőnél Virág és Marci segítettek, majd nagy lendülettel kezdtem neki a következő 10 kilométeres szakasznak Galyatetőre. Erre az etapra külön versenyt hirdettek a szervezők, ezért nagyon eltaktikázott lépés volt, hogy majdnem fél perccel Miki előtt hagytam el a Kékesi pontot, ő viszont szinte pár száz méter alatt utolért engem. Próbáltam csak a mozgásra figyelni, és a megfelelő frissítésre, ami ez idáig remekül működött. Tudtam, hogy ezen a szakaszon sokat lehet nyerni vagy bukni.
Hagytam magam kielőzni, és besoroltam mögé, de sose engedtem el annyira, hogy ne lássam. Galya előtt egyre erősödött a gondolat, hogy csak meg kellene próbálni – ha vert helyzetből is – a részhajrát. Bár nagyon nehezen szántam rá magamat, felfutottam Mikire, és padlógázzal előztem. Sokáig nem örülhettem, mert Miki mellém futott, és szinte fej-fej mellett haladtunk. Mivel már belekezdtem, nem sok értelme lett volna feladni, így maximumra kapcsoltam, és a galyatetői frissítőig nyomtam, ami csak a csövön kifért. A pontra kissé eléhezve és némi görccsel a combomba értem, de a hatékony frissítésnek hála, hamar összeszedtem magamat.
A Galyatető-Mátrakeresztes szakasza a verseny egyik leggyorsabb – legjobban futható – része volt, ennek megfelelően meglehetősen lendületes tempóban kellett haladnom, hogy tartsam Miki tempóját. Ágasvárat keresztezve már kezdtem fáradni, és az ereszkedés sem esett túl jól. Mátrakeresztesre egész jó állapotban értem, pár perccel 4 órás menetidőn belül.
Miki éppen végzett a frissítéssel, mikor odaértem az ellenőrzőpontra. Csak egy korty kólát kértem, és egyből indultam utána. Csak pár száz méterre lehettem a ponttól mikor eszembe jutott, hogy a kulcsokat nem töltöttem fel. Itt pillanatok alatt borult a rendszer, és belül elkezdtem pánikolni, hogy víz nélkül könnyen legörcsölhetek, és a gélekkel se sokra megyek szárazon. Alig egy deci lötyögött az egyik kulacsban, a másik viszont üres volt. Visszavettem a tempóból, és már csak arra koncentráltam, hogy gond nélkül célba érjek. Miki fokozatosan távolodott tőlem, pedig én is megfutottam szinte minden emelkedőt, de már nem olyan ütemben, mint eddig. A Muzslára érve már három perc volt a hátrányom, amit nem sok esély volt behozni.
A tetőről visszanézve hirtelen mintha egy futót láttam volna alig 100 méterre magam mögött. Hirtelen belém hasított a tudat, hogy akikkel eddig nem foglalkoztam, utolérhetnek.
Megittam az utolsó korty vizemet és nagy lendülettel indultam tovább. Alig telt el egy perc, és már azon voltam, hogy a tavalyi időmet megdöntve 5 óra 20 percen belül érjek a célba. Ehhez azonban taposni kellett. Tapostam is, ahogy csak bírtam, és lassan, de biztosan közeledtem Szurdokpüspökihez. A települést elérve még jobban rákapcsoltam, és remek hangulatban 5 óra 17 perces idővel, második helyezettként értem a célba.
Gratuláltam Mikinek, aki már több mint 5 perce – új pályacsúccsal ért célba. Kicsit csalódott voltam, hogy gyakorlatilag szuper-ideális körülmények között egy elhibázott frissítéssel ilyen könnyen feladtam a végét, és mérges voltam, hogy ennyire kiengedtem a végén. A harmadik helyezet Szabó Áron alig 5 perccel ért be utánam, őt alig pár perccel követte a negyedik helyezett Pálfi Marci. Nem is gondoltam, hogy ennyire a sarkamban vannak, és hogy ilyen kevésen múlik, hogy nem csússzak le a dobogóról.
Összességében, habár az edzéseim rövidek (30 kilométer alattiak) és intenzívek voltak, és nagyon kevés szintet futottam, sikerült teljesítenem úgy a távot, hogy nem volt komolyabb holtpontom, és szinte végig jó erőben éreztem magamat.