A káoszelmélet fényében utaztunk le Bigával és Hajnival a Jabil 1/3 maratonra, mivel úgy találtam, hogy a jövő heti versenyre pont jó lesz egy kis lihegős tempófutás. A péntek esti rajtnál három kenyai toporgott előttünk, jelezve, hogy lesz tempó.

Kilőttem, mint a golyó, és egy laza 3.20-as ezer után betagozódtam a 6. helyre. Közben az élboly és két váltó gyorsan távolodott tőlem. Az első kör végén végül sikerült benyelnem az ötödik futót, és nem maradt más, mint tartani a pozíciót, ami nem is volt olyan nehéz, mivel sem előttem, sem mögöttem nem volt veszélyes közelségben senki. Végül kicsit lassuló, majd a negyedik körre gyorsuló iramban az ötödik helyen (50:52) – második legjobb magyarként sikerült célba érnem. Biga csak pár másodperccel lemaradva a 7. helyen ért célba. A fél kilences eredményhirdetésen menő volt a kenyaiak mellett pózolni, de az utána következő egy órás huzavona, az adóval agyonvagdalt pénzjutalom megszerzéséig a nap legkeményebb része volt.

Másnap mit csinál egy normális futó? Levezetésképpen fut egy 21 kilométeres, rendkívül szintes terepfélmaratont. Bigáékat nem volt nehéz behúzni a darálóba, úgyhogy ismét utaztunk, de ezúttal Felsőtárkányba, már a családommal, az ausztrál rokonaimmal és Tomcával (Árva Tomi) kiegészülve.

Rövid melegítést követően megállapítottuk, hogy van még erő bőven, csak el kell hinni – ha már érezni nem érezzük. A tárkányi tótól délben rajtoltunk, és bizony meglepett minket az első kilométer tempója (az előzetes listát böngészve úgy kalkuláltunk, hogy csak a csajokkal kell versenyeznünk). Szerencsére a következő, egy kilométer hosszú, háromszáz méter szintemelkedéssel nehezített emelkedőn rendeződött a sor, és csak egy miskolci tájfutó maradt rajtam.

A három, 7 kilométer hosszú körből az első gond nélkül ment, viszont az előző esti vacsora és aznapi reggeli hiánya a második körben már érezhető volt. A frissítőn csak izóhoz lehetett jutni, még szerencsére, hogy Tomca megdobott egy banánnal. Az emelkedőn végre sikerült ellépnem a tájfutótól.

A harmadik körben már csak magamra figyeltem és arra, hogy most se görcs, se egyéb sérülés nem jöhet. Végül egyenletesen lassuló körökkel, nem éppen fényes célidővel (1:47) sikerült megnyernem a versenyt. Az eredményhirdetés előtt, a tó körül a rendezők indítottak egy ovis futamot is, amit a kisfiammal, Marcival remek iramban lenyomtunk.

Alig vettem lélegzetet és ismét úton voltunk. Azonban ezúttal a cél kicsit messzebb volt. Erdély túlsó végére, a Fogarasi havasok vad ormai közé tartottunk, a csodálatos Bilea-tóhoz.

A 2x2 Race a Fogarasi havasok gerincén, a 46 kilométer hosszúságával és több mint 4000 méteres szintemelkedésével nem ígérkezett könnyű terepnek. 13 évvel ezelőtt hátizsákos turistaként már bejártam az útvonalat, de a táj szépsége mellett a kitett ösvények, fémkábellel biztosított szakaszok és a gerincet nyaldosó heves viharok villámai maradtak meg leginkább az emlékeimben. Furcsálltam is, hogy hogy lehet ezen a terepen bármilyen versenyt is rendezni, hiszen az időjárás percről percre változik, a mentés a gerincről rendkívül bonyolult, és viharok idején nagy eséllyel pályázhatunk arra, hogy a nyílt gerincen pont belénk csap a villám.

A verseny igazi különlegessége azonban számomra az volt, hogy ezúttal párban kellett a maximumot kihoznom magamból. A romániai magyar futótársam, Kovács Zsolt sajnos egy korábbi versenyen megsérült, így az utolsó napokra maradt a döntés, hogy másik párral vagy egyéniben induljak. Mivel az egyéni versenyhez nem sok kedvem volt, és a miskolci futótársam, Papp Gergely is az indulók között volt, így meggyőztem, hogy inkább fussunk egymásért, mint egymás ellen. A párosunk mellett szólt, hogy számtalan versenyen futottunk már együtt, nagyon jól ismertük egymást és nagyjából hasonló erősségű futók vagyunk.

A Fogaras gerincéhez közeledve a hegységet vastag felhőtömeg takarta el előlünk, csak a tóhoz vezető transzfogarasi útra kanyarodva bukkantak elő a gerinc vad csúcsai. A szállásunk a rajt közvetlen közelében, a Bilea-tó partján volt, több mint 2000 méteres magasságban.

Gergővel és Zsolttal gyorsan elintéztük a párcserét, majd felvettük a rajtszámokat. A fél kilenckor kezdődő technikai értekezleten hidegzuhanyként ért minket, hogy mivel a prognózis villámlásokkal kísért heves vihart jósolt, így a rendezők lefújták a hosszú távot, és kivették a pályából a javarészt nyílt gerincen vezető utat a Moldoveanu csúcsa felé. A verseny így 20 kilométerre rövidült, és „csak” a Negoi csúcsát kellett megmásznunk. Az indok az volt, hogy a vihar kora délután érkezik, és addigra mindenkinek le kell jönnie a gerincről, a túl lassú futókat pedig visszafordítják. Kaptunk még pár instrukciót, hogy ha elkezdene villámlani, akkor próbáljunk lemászni a gerincről, a botokat – ha vannak – és egyéb fém tárgyakat dobjuk el, és semmi esetre se használjuk a mentőfóliát. Zsolt megjegyezte, hogy innentől mi vagyunk a favoritok, mivel ultrából sprinttávra zsugorodott a versenyre. Én azonban úgy gondoltam, hogy bár gyorsak vagyunk, de ezen a különösen technikás terepen a román futóknak nagy előnyük a helyismeret.

A hajnali kelést követően Gergővel bemelegítettünk, majd pár sprint után beálltunk a rajtvonalhoz. A mezőny az első pár száz méteren szabályosan kilőtt, és csak az emelkedő alján sikerült utolérnünk az élbolyt. A következő kilométeren a Kecske-nyeregig 300 méternyi szintet másztunk felfelé. Szinte az első métereken sikerült lesavasodnom, és ez az állapot nagyjából az emelkedő tetejéig kitartott. Érdekes volt, hogy míg a fő csapás élesen szerpentinezett felfelé, többen a kanyarokat átvágva, a legrövidebb úton, szinte direktben haladtak felfelé, így jó párszor kerültek elénk olyanok, akiket már leelőztünk.

A nyeregre 10 perc alatt értük fel Gergővel. Innen újabb 100 méternyi szint következett egy kisebb csúcsig, majd a tetőre feljutva kibontakozott előttünk a Fogarasi-havasok gerincének csodálatos panorámája. Az út innen a gerincen, illetve az oldalában vezetett tovább. Több helyen fémkábelekkel biztosított részeken kellett áthaladnunk. Ezeken a helyeken tilos volt előzni, mert a lánc feszítésével, rántásával a többi, éppen kapaszkodó versenyzőt csúnya meglepetések érhették volna.

A terep egyre nehezebbé, technikásabbá vált. Néhol egy méternél is magasabb fellépések és leugrások nehezítették az előrejutást. Többször vezetett az ösvény kitett részeken, ahol nem lehetett hibázni. A karomat olyan intenzíven kellett használnom, hogy a sok tollódzkodástól és húzódzkodástól hamarosan bedurrant.

Kisvártatva utolért minket egy páros, és mikor közöltük velük, hogy mi is a csapatversenyben futunk, egyből kielőztek, és próbáltak mihamarabb eltávolodni tőlünk. A vezető egyéni élboly közben több percnyire elhúzott, de mi csak az előttünk lévő román csapatra koncentráltunk.

Gergővel váltva vezettünk, és próbáltuk tartani a lépést az ellenfelekkel. Hamar kiderült, hogy lejtőn sokkal gyorsabbak nálunk, viszont az emelkedőkön mi vagyunk az erősebbek. A célhoz azonban egy másfél kilométer meredek lejtő vezetett, így a Kecske-nyeregig jó pár perc előnyre kellett volna szert tennünk a győzelemhez.

A Negoi csúcshoz vezető táv felénél volt a verseny egyetlen frissítője (amit később visszafelé is érintettünk). Mi megállás nélkül haladtunk tovább, mutatva a románoknak, hogy nekünk nincs szükségünk frissítésre. A demonstráció meg is tette a hatását, mert a poharakat eldobva egyből utánunk eredtek, és az első lehetőségnél ismét kielőztek minket. Érdekes volt látni, hogy milyen szinten összedolgoznak. A nehezebb részeken tolták-vonták egymást, és néhány méternél jobban sose távolodtak el egymástól.

Közben feltűnt a Negoi hegytömege, és hamarosan elértünk a festői szépségű Kalcun-tóhoz. Itt már teljesen elfogyott a folyadékunk, és mivel tűzött a nap, nem kockáztattuk meg a dehidratálódást. Jelentős kitérővel sikerült vizet szereznünk, majd ismét nekiiramodtunk, hogy felzárkózzunk a román csapathoz.

A Negoihoz vezető út eleinte szelíd, az oldalában szerpentinező ösvényen haladt, majd egy éles kanyarral egy lánccal biztosított hasadékba torkollott. Innen a csúcsig gyakorlatilag kezes-lábas mászás következett. Az előrehaladást nehezítette, hogy több ösvény is volt, és nem mindig sikerült a legkönnyebbet megtalálnunk. A csúcsra végül közvetlenül a riválisaink után értünk, és elkezdhettük aprítani a táv második felét.

Az ereszkedésnél gyorsan maguk mögött hagytak a románok, de bíztunk benne, hogy a mászásoknál majd sikerül őket utolérnünk. Azonban újabb nehezítő körülmény adódót, ugyanis hat futót leszámítva a teljes mezőnnyel találtuk szemben magunkat. A láncos részen akkora volt a torlódás, hogy a biztosított szakaszt kikerülve szabad mászásban kerülgettük a versenyzőket. A Kalcun-tóhoz érve megmerítettük a kulcsokat, és immár a rövidebb távosok mezőnyével kiegészülve vagy szembeszegülve próbáltunk előrejutni. Szerencsére közelharc sehol se bontakozott ki, ugyanis egy-két kivétellel mindenki – bíztatás közepette – utat nyitott nekünk. Eleinte én húztam Gergőt, majd fordult a kocka, ugyanis az egyik emelkedőn, mint akit lábon lőttek, úgy hasított a görcs előbb a bal, majd a jobb vádlimba. Próbáltam minden létezőt magamba erőltetni, de éreztem, hogy a görcs tovagyűrűzik a combjaimba, majd az alkaromnál is érezni kezdtem.

Némileg javult a helyzet, de a román párra csak nem sikerült felfutnunk. Ismét közeledtünk a Kecske-nyereghez, és már csak egy ereszkedés várt ránk. Ordítva vetettük le magunkat a lejtőn a románok után, amikor az egyik lépésnél megcsúszott a lábam, és háttal-oldallal csúszva a földre kerültem. Még fel sem fogtam a történteteket, a hatalmas adrenalin-löket hatására egyből felpattantam, és nyomtam tovább. Alig tettem meg 10 métert és ismét kicsúszott a lábam. Combbal csapódtam a sziklának, miközben mindkét tenyeremet lerakva próbáltam tompítani az esés okozta ütést. Ezúttal nem álltam fel. Kínomban elröhögtem magamat, és mondtam Gergőnek, hogy időt kérek. Próbáltam lehiggadni és felmérni a helyzetet. A bennem dúló hévtől nem éreztem az esést követően komolyabb fájdalmat, azonban a combomon tenyérnyi részen lehorzsolódott a bőr, és a vállam, könyököm, tenyerem is véres volt.

Próbáltam felállni és lassan lelépegetni. Bár több helyen sajogtak a tagjaim és a combom is égett, olcsón megúsztam a helyzetet. A cél előtt Gergővel átkaroltuk egymást, majd a kisfiam jött oda, és kézen fogva tettük meg az utolsó métereket. Fantasztikus befutónk volt!

Az utolsó lépések alatt tisztult ki a kép, és Marcira gondolva jöttem rá, hogy mekkora hülyeséget csináltam. A lejtő tetején az első helyre már semmi esélyünk nem volt, csak a biztos célba érésre kellett volna koncentrálnunk. Ha egy kitett részen estem volna, vagy csak kevésbé szerencsésen, akkor sokkal rosszabbul is járhattam volna. Sose futottam azelőtt ilyen technikás és veszélyes terepen. Habár Gergővel erő szempontjából volt esélyünk a győzelemre, technikában alul maradtunk a hazaiakkal szemben. A tőlünk idegen mozgásforma más, általunk kevésbé használt és erősített izomcsoportokat vett igénybe. A lábon kívül a kéznek is igen hangsúlyos szerepe volt a mászások során.

Az eredményhirdetés végül bearanyozta a versenyünket. Gergővel mi kaptuk a legnagyobb tapsot, és talán a legtöbb gratulációt is. A Fogarasi havasok a verseny alatt a legszebb arcát mutatta, és talán a legnehezebb terep mellé kiérdemli a legszebb pálya címet is. Jövőre újra ott!

Eredmények, képek