A tavaszi szezon fő célját – hogy megjavítsam a maratoni időmet – sikertelenül letudva, de egy korántsem sikertelen Silesia Marathonon elért 2. helyezéssel a lábamban álltam 2012. május 12-én reggel nyolc órakor a rajtvonalnál. A verseny a terep ultrafutás országos bajnokságaként különösen fontos volt számomra, és a rendezvény remek felkészülési és tesztelési lehetőséget nyújtott a nyári szezon fő versenyeihez.

Az időjárás-előrejelzés 30 fok feletti hőmérsékletet jósolt, ezért az utolsó percekben megváltoztattam a frissítési tervemet. Az övtáskám kiegészült egy hátizsákkal és egy ivóvíztartállyal, a Mars csokik mellé pedig egy igen tömény izotóniás turmixot vittem. A fejemre pamut fejkendő került, a bőrömre 50 faktoros naptejet kentem, az atléta helyett rövid ujjú, fehér pólót húztam magamra.

A rajtot követően a sok gyors futás következtében nehéz volt féken tartanom magam, így hamar az élre kerültem, és Filep Krisztián tempóját felvéve gyorsan távolodtunk a mezőnytől. A 3-4. kilométer után, mivel Krisz teljesen más ritmusban futott, útjára engedtem, és a saját tempómban haladtam tovább. A keményebb emelkedőkön és meredekebb lejtőkön rendre beértem Kriszt, de a síkon egyértelműen gyorsabb volt nálam. Az első ellenőrző pontot követően Zenyik Robi ért föl ránk, így vele haladtam tovább, miközben Krisz lassan eltűnt a szemünk elől. Az órám szerint a tervezett tempót futottam, de a közérzetem nem volt éppen a toppon. Nyomottnak és tompának éreztem magamat, de próbáltam mindezt az egyre emelkedő hőmérsékletre fogni. Robival nagyon jó tempóban haladtunk, és a második ellenőrző pontot követően ismét a látóterünkbe került Krisz. A harmadik ellenőrző ponthoz már újra hármasba értünk. Krisz fáradtnak tűnt, és azt mondta, hogy dehidratálódott – ami érthető, hiszen eddig nem volt nála semmi, és csak a két frissítőn ihatott.

Robival hamar továbbindultunk, majd megérkeztünk a Dobogókőre vezető emelkedő alá. Közel 30 kilométerhez érve éreztem, hogy sikerült bemelegednem, így Robitól elszakadva egyedül kezdtem meg a kapaszkodást. Ügyeltem, hogy 5-10 percenként legalább pár kortyot igyak, mellette a frissítőkön próbáltam minél több folyadékot magamba tölteni. Szilárd táplálékot nem fogyasztottam, bíztam benne, hogy az izo-turmix is elegendő lesz.

A dobogókői pontot elsőként értem el, és gyors frissítést követően (mely a közkút alá fekvést is tartalmazta) gyors iramban robogtam lefelé. Hiába indultam tovább víztől tocsogva, pár perc alatt megszáradt a ruhám. A gyors ereszkedést követően a Prédikáló-szék emelkedője már igazi kihívás volt. Az aszfalton jó ütemben haladtam, de az egyre meredekebbé váló emelkedőtől elkezdtem fáradni. Jó pár turista megbotránkozott rajtam, miközben egészen a sziklás részig sikerült futva feljutnom, a tetőn azonban már éreztem, hogy fogyóban az erőm, és többször sétára váltottam.

Pilsszentlászlóra az utolsó kilométert kolompszó kíséretében tettem meg. A hangulat nagyon felemelő volt, a részidőm már kevésbé, mivel ezidáig 4 óra 20 percet terveztem, és már most 16 perccel túlléptem az időtervet. Az előnyöm 5 perc lehetett, de éreztem, hogy a neheze még csak most jön.

A Visegrádig tartó, majd 10 kilométeres szakaszt keményen meg kellett futnom, hogy a célidőm biztosan 10 órán belül legyen, de a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált, és úgy éreztem, hogy menten felfő a fejem. Így aztán minden patakot, közkutat kihasználtam, hogy legalább pár perc erejéig lehűtsem magamat. Görcs, dehidratáltság jelei nem mutatkoztak, de az energiaháztartásom kezdett negatívba billeni, mivel jószerivel csak izotóniás italt és a pontokon kompótot fogyasztottam. A kóla és a benne lévő szénsav mindig hányingert keltett, úgyhogy a palackban lévő mennyiség java a földön végezte.

A Visegrádi-vár mászása már nagyon kellemetlenre sikeredett, és egyre nagyobb volt a lelki nyomás, hogy utolérhetnek. Az órám 60 kilométernél lemerült, így maradt az érzésekre figyelés és az érzésre futás. A Kisrigóig visszafelé nem volt újabb pont, úgyhogy ezen a 15 kilométeres szakaszon teljes magányban tartottam a behalás felé.

Ismét Pilisszentlászlóra érve az ott fogadó hangulat lelkileg újratöltött, de a gyomrom állapotba itt került a mélypontra, főleg, hogy az eddigi gyakorlatot félretéve mindenből ettem, amit láttam. A pontról kiérve Kerekes Csabi nyakon öntött egy vödör vízzel, amitől újra felfrissültem, de a torkomba liftező folyadék érzése indulásra kényszeríttet. Éppen csak kikerültem a közönség látóteréből, amikor is az ösvény szélére sugárként távozott belőlem a ponton elfogyasztott összes folyadék és élelem. Úgy éreztem, hogy itt a vég, de pár perc múlva kezdett újra egyenesbe billenni a rendszer. Habár az erőm még mindig nem tért vissza, a gyomromban érzett kellemetlen érzések nyomtalanul elmúltak. Mivel elég sok folyadékot vesztettem, és nem szerettem volna emiatt legörcsölni, egyből elkezdtem tölteni magamba az izót.

A Kevély-nyereghez vezető emelkedő még nehezen ment, de lefelé Csobánkától újra éreztem az erőt. Pilisborosjenőn még egy gyorsat frissítettem, majd szinte a rajtnál tapasztalt energiával vágtam neki az utolsó szakasznak. A közelgő vihar szele alaposan lehűtötte a levegőt, és már nem gyötört a hőguta érzése. A Csúcs-hegyi nyereghez tartó emelkedőt egyhuzamban megfutottam, és az utolsó kilométereken szinte száguldottam a cél felé.

A célban a dugókám 9 óra 44 perc 55 másodpercnél csipogott, ami az első helyezést jelentette, és a versenyen új egyéni csúcsot. Bár a 9 óra 20 percen belülire tervezett célidőtől messze elmaradtam, az adott körülmények között elégedetten fejeztem be a versenyt.

A verseny egésze – pálya jelölése, a frissítőpontok kínálata, rendezők segítőkészsége – nagyon színvonalas volt, mely nem kismértékben járult hozzá az elért időeredményhez, úgyhogy ezúton is köszönöm a rendezők munkáját.