Alig ért a lábam újra hazai földet, gondolatban már újra a Föld túlsó oldalán futottam. Az álmodozás nem tartott sokáig, és hirtelen azon kaptam magam, hogy tízezer méter magasan száguldunk Tinta Tamarával és Németh Csabával Kína felé.

A verseny szintrajza

A szél sok mindent összefúj, így tett a miskolci Bükki Műhely csapatával is, hogy melegebb éghajlatra repítve a The North Face Hong Kong 100 terepfutó versenyen zárjuk a 2016-os szezont.

A rajtvonalnál volt pár percem számba venni, hogy milyen muníció lapul a zsákomban. A fagyos-ködös őszben történt felkészülést követően most itt toporogtam a közel harminc fokban. Az alvást még odahaza elfelejtettem, mivel a 7 órás jetlag, a hosszú repülőút és a versenyt megelőző para csak a hánykolódáshoz volt elég. A hétmilliós nagyvárost övező hegyek a valóságban még meredekebbnek tűntek, és a körülöttem lévő kőarcokról is önbizalom-pusztító elszántság sugárzott.

Reggel nyolckor – éjjeli egy órás érzéssel – rajtoltunk el, és Csabival összeállva próbáltuk ráakasztani a vonóhorgot az élen húzó gyári csapatokra. A pálya nem sokat teketóriázott, pár száz métert követően betámadta az előttünk magasodó hegyláncot. Mivel az ötvenesekkel együtt rajtoltunk, így csak találgattuk, hogy az előttünk vágtatók a hosszabb vagy rövidebb távhoz tartoznak.

Rajt előtti pillanatok

A helyi fűtőmester is félreérthetett valamit, mert a beígért kellemes időjárás helyett egyre égetőbb kánikula alakult ki. Néhány futó nem is vacakolt sokat, és hasassal csobbant a pályát keresztező patakba.

Még két órája se voltam a pályán, amikor ki kellett lépnem a Csabi nyújtotta kényelmes árnyékból, és hirtelen újra kellett gondolni mindent. Csabi kezdett lemaradozni, nekem pedig döntenem kellett, de sok választásom nem maradt, folytatni kellett immár egyedül.

Kapaszkodunk az élmezőnyre

Kicsit fokoztam a tempót, és ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogytak előlem az ellenfelek.

A nap sugaraival közben kitartóan döfködött, ráégetve a pályára, miközben a terep is elkezdett átalakulni. Hirtelen a Kínai nagy falon találtam magamat. Vagy csak a helyi kistestvérén? Az addig kellemes ösvények helyén gigantikus lépcsőházak nőttek ki, és megkezdődött az idegőrlő lábtorna.

Az első lépcsők

Néhol eltűntek a kiépített utak, és a szervezők bozótharcra invitálva nekivezettek egy olyan hegyoldalnak, ahol ösvény hiányában a burjánzó cserjés a hét réteg bőrömből jó párat lehántolt. A hegyhátak végtelen sorát a későbbi győztessel váltva-előzgetve gyűrtük, de a hatvanadik kilométernél egy újabb dimenzió várt rám.

Magaslati panoráma

A frissítőn az eddig bevált banán, perec, rizs kombó legyűrése közben megérdeklődtem a szervezőktől, hogy vajon mennyire lehet előttem az első helyezet, mire jött a válasz, hogy csak pár méterre, mivel a mellettem ücsörgő futó az eddigi vezető japán volt, és épp kiszállni készült a versenyből. Egyből felvettem a pókerarcot, felpattantam, és magabiztosan tovább vágtattam, még mielőtt meggondolja magát.

Fej-fej mellett Stone Tsang-gal

Az élen szuper futni mindaddig, amíg nem szembesülök a gondolattal, hogy eddig előre néztem, és vártam a levadászható prédát, mostantól egyfolytában visszafelé tekintgettem, és csak azt vártam, hogy mikor ver valaki hátba. Eddig arra koncentráltam, hogy utolérjek valakit, most arra kellett, hogy ne érjenek utol. Egyik pillanatról a másikra üldözőből üldözötté váltam. Eddig pontról-pontra tudtam a mozgást körülöttem, most azonban csak órákkal később jöttek az adatok arról, hogy hogyan mozognak mögöttem.

Bokatörő, pofára esős szakasz

Az órám stopperét elindítottam, hogy az utolsó negyvenesen mankóm legyen a tempó belövésére, de segítség helyett csak pánikot és félelmet generált az alig csökkenő kilométerek látványa. Izgalommal töltött el a gondolat, hogy odahaza az élen látnak, de egyre erősödve tört fel bennem félelem és a kétely, hogy képes leszek-e megtartani a vezető pozíciómat.

Soha véget nem érős...

Most jött volna a pillanat, hogy Csabival összedolgozva megnyerjük a versenyt, de egyedül maradtam és közeledett az éjszaka, vele pedig egy rémálom, ami a pálya utolsó húszasán várt rám.

A sötéttel együtt megjött ugyan az enyhülés, de pont a tikkasztó hőség jutatott az élre. A többiek nem bírták a meleget és szinte mindenki izomgörcsökkel küzdött. Eddig beleolvadtam az erdőbe, most viszont világító pontként szeltem a gerinceket, és láthatóvá vált a pozícióm több kilométeres távolságból is.

A lépcsősgerincen

Sokat nem kellett várni, mivel hetvenöt kilométer táján feltűnt az első fénypont, és sebesen közeledett felém. Stone Tsang ért utol, akiről azt hittem a negyvenedik kilométernél, hogy a folyamatos izomgörcsök végleg kivégezték.

Stone megérkezett, az addigi magabiztosságom pedig elillant. Kényszeredetten próbáltam felvenni a tempóját, mely nem tűnt gyorsnak, de a sok lejtőzés – mely az utolsó előtti ponthoz vezetett – teljesen kivégzett. A pontra eléhezve, kimerülten érkeztem, miközben mindenem fájt. Itt kaptam a szervezőktől egy gps-t, nehogy lerövidítsem a hátralévő húszast.

Szupport- dopping :)

Az út eleinte lejtett, majd elkezdődött egy lépcsősor, ami tíz perc múlva mintha véget ért volna, de húsz perc múlva is folytatódott. Fél óra lépcsőzés után már nem is hittem, hogy valaha vége lesz, de felértem végre egy gerincre.

Itt az út még pokolibbá vált. A magaslatokon folyamatosan forogtam hátra, és az alattam elterülő mélységet vizsgáltam, miközben lámpám fényével öntudatlanul is jeleztem neki: gyere, itt vagyok.

Reményteljes pillanat

Elhagytam az utolsó pontot is, és már csak egy tízes maradt. Újabb mászás következett, ezúttal sziklákon. Fel, majd le, és megint fel, majd újra le. Egy soha véget nem érő hullámvasút. Az egyik hullám tetején ismét hátra fordultam, és megjelent, amit vártam. A fény gyorsan közeledett. Minden létező frissítőmet benyomtam és összeszorított fogakkal elkezdtem nyomni, most amikor már talán késő. A hullámok tetején metsző szél fogadott és köd borult rám. Néha elhaladtam egy-egy túrázó mellett, és bíztam benne, hogy a fényeik majd összezavarják az üldözőt.

Az eddigi útvonal mindig érintette a legmagasabb pontokat, tudtam, hogy most se lesz máskép, mikor az utolsó fűrészfog szerű gerinc sziluettje megjelent. Elkezdődött ismét a mászás, de ilyet még eddig sose tapasztaltam. A fűrész fogai 30-50 méteresek voltak és sose akartak elfogyni. Itt már beékelődtem az ötvenesek végmezőnyébe, ahol dülöngélő, lépésenként összecsukló futókat kellett kerülgetnem. A fogakról visszanézve volt egy fény, ami nem imbolygott, hanem vészesen közeledett. Nyomtam, ahogy csak bírtam, de a terep hirtelen mesterséges lépcsőházzá vált. A fokok olyan kicsik voltak, hogy egyesével szedve nem haladtam rajtuk, viszont annyira keskenyek voltak, hogy ugrálni sem mertem rajtuk. Hogy teljes legyen a káosz, megjelent alattam a tengerpart és a célterület fénye, amelytől olyan meredekség választott el, hogy szinte szabadesésben is leérhettem volna.

Éjszakai panoráma

Egyre több versenyző jelent meg előttem, akiknek már annyi erejük sem volt, hogy oldalt lépve elengedjenek. Rohamosan veszítettem a szintet, miközben az ösvényről letérve a bozótban próbáltam előzni az előttem imbolygó alakokat. Percenként lestem az órám számlapján a magassági adatokat, és vártam, hogy mikor fogy el a négyszáz méter, és mikor érek le végre a célt jelentő tengerszintre.

A magasság végre száz méter alá süllyedt, de abban a pillanatban elsöpört mellettem egy futó. Bár a finish közelségéből adódó adrenalin-löket hatása még tartott, esélyem se volt felvenni a ritmusát. Pár méterig kapaszkodtam, de éreztem, hogy erőben és technikában is alul maradok.

Tizennégy és fél óra végén

Pár perc múlva beértem a házak közé, és végre aszfalton taposhattam tovább. Jonh Ellis alig 50 méterre volt tőlem, de amilyen hamar jött a lejtős-könnyű rész, úgy váltott ismét meredekké a pálya. Az órám számlapján ismét nőni kezdett a magassági adat.

Szűk erdei ösvény következett, ahol lehetetlenné vált az előzés. Nem értettem, hogy hol vagyok és hová visz az út. Újra idegőrlő percek következtek miközben bujkáltam a bozótosban.

Végeredmény

De egyszer minden verseny véget ér és így történt most is. Az egyik kanyarulatban reflektorok fényei vakítottak el, én pedig mosolyt erőltetve felemelt kézzel szakítottam át végre 14 és fél órányi menetet követően a célvonalat.

Az elkövetkező percek, órák mindig a számvetésről szólnak és mindig arról, hogy megpróbáljuk értékelni magunkat. A felkészülés rendben zajlott, és hiába volt rázós és fárasztó a kiutazás, a versenyen ennek ellenére jól alakultak a dolgok. Egy darabig. A hidegből érkezvén talán az egész mezőnyből én bírtam a legjobban a meleget, és a verseny során adódó több mint hatezer méteres szintkülönbség leküzdése is jobban ment, mint a helyieknek. Ami nem sikerült, hogy az élre kerülve ugyanolyan önbizalommal és akarattal vigyem tovább a versenyt, mit tettem a táv háromnegyedében.

Más kávéház az itteni terep, de ha fejben erősek maradunk, akkor a bükki ösvényeken készülve is lehetséges a győzelem, most viszont a Bükki Műhelynek egy egyéni férfi 3. és 24., egy egyéni női 4. és egy csapat 3. helyezés jött össze.