Habár minden hét elején megfogadom, hogy most már rendesen fogok edzeni, ez idáig a külső körülmények mindig máshogy alakították a felkészülésemet. Pedig a versenyszezon elkezdődött, és a mezőny hihetetlenül megerősödött.

A nevezésnél még könnyű versenyre számítok, hiszen 2013. március 2-án a felsőtárkányi rajtban alig két tucat futóból álló mezőny gyűlt össze. A 7:30-as rajtot követően azonban minden megváltozik. Olivér, tőle meglehetősen szokatlan módon megrántja a tempót, és szinte kilövünk a rajtból. Alig telik el pár perc, a hosszú egyenesek ellenére se lehet már látni a mögöttünk futókat.

Ha tempó, hát legyen tempó, hiszen majdnem minden versenyemen bekezdek, pont itt ne tenném? Féltestnyire Oli elé állok és folytatom a megkezdett iramot. A Mellér-völgyben lévő első pontot gond nélkül fogjuk meg, azonban – ahogy az lenni szokott – az előttünk lévő utat bámulva sikeresen túlfutunk egy elágazáson, majd egy újabbhoz érkezünk. Az egyik végképp nem ismerős, így a másik rosszat választva toljuk lefelé, pedig emelkednünk kellene. Jó párszáz méter után Oli javaslatára már nem fordulunk vissza, hanem felcsapunk egy erdészeti úton, ami hová máshová vezetne, mint egy zsákutcában lévő vadetetőhöz. A hangulatunk mindemellett fantasztikus, mert a Bükk gyönyörű, a környezet vadregényes. Először egy mufloncsapat vág át előttünk, majd őzek érkeznek, végül egy szarvasbika koronázza meg kitérőnket.

Egy szűk vízmosás mellett haladunk, immár úttalanul. A nap állása alapján próbáljuk belőni az irányt és a felettünk húzódó gerincet, ahol legalább útra és a „kövek” panorámájára számítunk. Felérve örömmel tapasztaljuk, hogy út van, de jelzés sehol. Amikor azonban újra elindulnánk a rossz irányba, hátranézek, és egy futó alakját látom a fák között.

Gyors hátra arc, és már – a jó adag mázlival megfogott úton – rongyolunk is az élmezőny után, mivel – kitérőnknek hála – a 10. hely környékére estünk vissza, legalább 10 perc hátránnyal. Oli nyugtatgat, hogy van időnk még bőven, simán felzárkózunk.

A Zöld-rétnél jön a következő pont – szerencsére egy pontot se hagyunk ki – majd az Őrkő-rét és az első frissítőpont. Itt azt a tájékoztatást kapjuk, hogy 5 perc hátrányunk lehet, azonban az előttünk lévő közel 10 km-es lejtőn ebből nem sokat lehet majd ledolgozni. Szilvásvárad felé vesszük az irányt. A tempót Oli viszi, de igazán gyorsan nem tudunk haladni, mivel a lejtők a legtöbb helyen csúszósak, jegesek. A rövidebb ”classic” táv túrázói jönnek velünk szembe. A túrázók, futók közül szinte mindenki szabad utat enged, és jó futást kíván.

A Bükk-fennsík gerincének fáit borító zúzmara hófehéren vakít, akaratlanul is meg-megtorpanunk, és gyönyörködünk a nem mindennapi látványban. A szilvásváradi pontig senkit sem érünk utol, a frissítőnél pedig kicsit hidegzuhanyként ér minket, hogy még mindig 5 perc a hátrányunk az élmezőnyhöz képest.

Gyors frissítés után nekifekszünk a Szalajka-völgynek, és tovább nyomjuk az iramot. Az Istállós-kőre vezető emelkedő alján újabb ellenőrző pont vár, hiszen a csúcsig külön is mérik a részidőket, és a leggyorsabb külön díjazásban részesül.

Feltekintve a szerpentinre, végre meglátjuk az üldözötteket. Kicsit vérszemet kapok, és próbálom minél hamarabb utolérni őket. Előbb Tamás Istvánt, Medgyessy Gergelyt, Jakus Bélát, majd a csúcs előtt Zenyik Robit is sikerül befognom, de a csúcson megtorpan az iramom, és az erőm is elszállni látszik. A pályát fölfelé – különösen a magasabb részeken – jégpáncél borítja, így extra energiát kíván az előrehaladás. Még fél távnál se járok, de úgy érzem, már kijátszottam a lapjaimat. Beállok Robi mögé, és nagyjából arra koncentrálok, hogy ne szakadjak le a vonatról.

A fennsíkon a hó vastagsága néhol eléri a fél métert is, és a legtöbb helyen pont annyira fagyott, hogy a hókéreg éppen beszakad alattam. Szerencsére a többiek se erőltetik a tempót, és Olinak se sikerül felzárkózni, úgyhogy próbálom magamat legalább energetikailag rendbe hozni.

A „Kövek” vonulatáról nyíló panoráma, és a szikrázó napsütés némileg feledteti a terep – hó, jég, sár – okozta kellemetlenségeket. A Tar-kő hegytömbjét elhagyva már nagyon várom a Nagy-mező felé vezető műutat, ahol majd a lábaim pihenhetnek, de ehelyett marad a jégpáncél és a megfagyott hórögök kerülgetése.

A síháznál lévő pontra Robival együtt érkezem, de előtte még lehetőségem nyílik az éllovas Juhász Balázs előnyét bemérni. Oli a frissítőnél végre beér minket, és gyors tankolást követően hármasban vesszük üldözőbe Balázst.

A Nagy-mező szélénél István jön velünk szembe – sajnos benézte a hurkot – de bíztatom, hogy nyomja, mert még koránt sincs vége a versenynek. A Bánya-hegyről lefelé végre jobban érzem magamat, és Robi mögé besorolva remek tempóban haladunk a Hór-völgy felé. Oli pár méterre leszakadva követ minket.

A Hór-völgybe érve végre utolérjük Balázst, és viszonylag gyorsan magunk mögött hagyjuk. Az Ódorvárra vezető emelkedő azonban ismét megtöri a ritmust, és úgy érzem, szinte soha nem ér véget a kaptató. A csúcsot követő szintútról csodálatos panoráma nyílik, mely kicsit feledteti a lábaimban érzett fáradságot, azonban az ereszkedés a Völgyfő-házhoz – a jeges lejtőnek köszönhetően – valóságos kínszenvedés.

A frissítőponton szinte minden ehetőt és ihatót magamba töltök, a pontőrök javaslatára még egy számomra ismeretlen energiabombát is megiszunk Robival, és felkészülünk az utolsó szakaszra.

A pontról kikanyarodva megérkezik Oli is a frissítőhöz, de a célig már nem találkozunk vele. Robi már az első méterektől kemény iramot diktál, én meg – habár még van bennem szufla – inkább beállok mögé. Az első emelkedő után azonban elszáll a maradék erőm is, és már csak a túlélésért hajtok. Néha próbálok rákontrázni az iramra, és kicsit átvenni a vezetést, de Robi minden erősítésre erősítéssel válaszol. Csak az a gondolat tart versenybe, hogy neki se könnyebb, mint nekem, ő is szenved, ez neki is fáj. Közben a tempónk nemhogy csökkenne, hanem érezhetően nő. Az emelkedőket Robi erőből megfutja, én pedig C-betűvé görbülve fújtatok mögötte. Újabb emelkedő és újabb szenvedés teli pillanatok.

Végre elérjük a lejtőt, és feltűnnek Felsőtárkány első házai, de a lejtővel jön a keményebb tempó is. Mindent kockáztatunk. Nem számít milyen a terep, hova lépünk, csak a tempó számít.

Amint meglátjuk az első házakat, hirtelen megrántjuk az iramot. Teljes erőből hajrázunk, de nem, ez még nem a cél. Robival egymásra nézünk, majd újra nekilódulunk. Újabb – a célra emlékeztető – házak következnek, és újra hajrázni kezdünk, de ismét csalódnunk kell. Majd a tó tűnik fel az út végén, és mindketten tudjuk, ez már valóban a finish. Minden erőmet összeszedem az utolsó hajrához, de Robi se adja könnyen a győzelmet. Végül alig 1 méterrel érek hamarabb a célba, és nyomom a dugókát a leolvasó dobozba.

A földre zuhanva próbálok újra levegőhöz jutni, és mikor tisztulni kezd a világ körülöttem, realizálódik bennem, hogy soha nem volt még ilyen kemény hajrám az utolsó kilométereken.

A terepfutas.hu-tól kapott UltraSpire Kinetic hátizsák a versenyen remekül vizsgázott. Egyszer se kellett levennem magamról, hogy hozzáférjek a zsebeiben lévő frissítőkhöz, legyen az elől, illetve hátul. A hátsó kulacstartó is épp a megfelelő helyre került, így nagyon gyorsan lehet ki, illetve visszarakni a palackot. Az elől lévő zsebei szintén praktikusak, minden létező szükséges dolog elfér bennük. A széldzsekit, kesztyűt sapkát, pedig a hát közepén elhelyezkedő mágneses zárású rekeszbe lehet anélkül betenni, illetve kivenni, hogy a zsákot le kellene csatolnom. A pántok, hevederek kialakításának köszönhetően nagyon stabilan fekszik a zsák, és még erősebbre húzva se nyomnak, dörzsölnek a hevederek.

A MEAFC-tól kapott ISOSTAR Long Energy-t használtam frissítőként, és – habár az utolsó szakaszra tartogatott adagot el is hagytam – a „Mars szerű” csokival kiegészítve még a 6-7 órán át tartó komolyabb iramú futáshoz is szolgáltatott annyi energiát és ásványi anyagot, hogy nem volt sem komolyabb borulásom, sem görcsök a verseny során.

Képek: Kerékgyártó Péter , Eördögh Ákos