A vértesi terepmaratont követően leeresztettem, mint egy lufi. Rövid és lapos edzések, kevés kilométer és még kevesebb motiváció. Az előnevezettek listája könnyű menetet ígért, és persze az ismerősök is az én győzelmemet várták.

A verseny előtt egy nappal azonban minden megváltozott, a mezőny rendesen megizmosodott és nagy küzdelem körvonalazódott. Az éjszaka elég rövidre sikerült, de a rajt előtti bemelegítésnél frissnek és erősnek éreztem magam.

Hajnali fél hatkor, erős szürkületben rajtoltunk el az új rajthelyszínről, Kőkútpusztáról. A mezőnyt a szervező Németh Csaba vezette fel, mögötte Kovács Ádám, Novai György és Papp Gergely haladt. Már az első 100 méteren kiderült, miért kell a futós felvezetés, ugyanis még Csabi is irányt vétett, és mivel másfélszáz embert nem lehet megfordítani, árkon-bokron át értük el újra az ösvényt. Páran lámpával futottak, mivel az erős szürkületben alig lehetett látni. Közel öt perc után végül becsatlakoztunk a kék jelzésbe, és innen a klasszikus útvonalon haladtunk tovább.

Nem tűnt erősnek Ádámék tempója és a lábaim is jól pörögtek, ennek ellenére lassan leszakadtam róluk, és kb. 50 méternyire követtem őket. A 10 km-re lévő Oroszlánvárat 1 óra alatt értem el, alig egy perccel Ádámék mögött, majd egy nem kevésbé szintes 10 kilométer következett Kékestetőig. Az emelkedőkön éreztem, hogy fogytán az erőm, és a lejtőkön is csak botladoztam. Gergőék lassan eltűntek a látótávolságból, és magamra maradtam.

Futás közben az újra és újra feltűnő kékesi tornyot néztem és számoltam a menetidőt. Éppen két óra alatt – négy perccel az éllovasok mögött – értem fel, 5 perccel a tervezett időn túl. A frissítőnél újratöltöttem, és próbáltam helyrerázni magamat, mert érzésre romokban hevertem.

A pontról kifelé még vitt egy darabig a bíztatások adta lendület, majd elkezdtem lassulni, és egyre kínosabb gondolatok gyötörtek. Már az első harmad után elfogytam, és kétséges volt, hogy lesz-e elég erőm felzárkózni, vagy legalább a pozíciómat tartani. Persze titkon reménykedtem benne, hogy az elején futók közül valaki majd fejre áll, de arra is megvolt az esély, hogy valaki felzárkózik mögém.

Az ember azt hiszi, hogy az ellenfél a többi versenyző közül kerül ki, de az ellenfél más. Az ellenfél a magány, a félelem, a fájdalom, a gondolat. Belerúgtam egy sziklába és csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem mertem levenni a cipőmet, mert féltem, hogy felszakadt a körmöm. Megálltam és próbáltam a fűzőn kicsit lazítani, és ekkor a verseny során először hátranéztem. A román Itu Alexandru-Mihail sebes léptekkel haladt el mellettem. Befejeztem a vacakolást és utolértem. Mindenem fájt, de tartottam az iramát.

Galyatetőre Ituval egyszerre érkeztem a tervezett 3 órán belül, és próbáltam a frissítőn rendbe hozni magamat. Megtudtam, hogy Gyuri leszakadt Ádámékról, és percre azonos időt futott velem Kékestől. A dobogó így újra elérhető közelségbe került, de még nem éreztem azt az erőt, amire az eléréséhez szükség volna, főképp, hogy Itu személyében újabb ellenfél érkezett, és még jó pár ismeretlen külföldi futó volt mögöttem.

Galyatetőről egy viszonylag gyors – néhány kisebb emelkedővel és sok jól futható lejtővel tűzdelt – szakasz következett Ágasváron keresztül Mátrakeresztesig. Itu mögött kb. 100 méterre haladtam és egyre jobb erőben éreztem magamat. Ágasvárnál már csak pár méterre voltam Itutól és ez a távolság maradt egészen Keresztesig. A ponthoz közeledve megpillantottam Gyurit és ismét felerősödött a harci kedvem.

Itu gyorsan frissített, így én se tökölhettem sokat. A ponton Németh Csabi bíztatott és adott tanácsot, hogy az elején óvatosan kezdjek és a végén adjak bele mindent, kihasználva a gyorsaságomat.

Alig tettünk meg 200 métert, mikor utolértük Gyurit. Félreállt, majd elkezdett gyalogolni lefelé, mondván, hogy már nem fog rekordot futni. Próbáltam bíztatni, de titkon örültem, hogy egy ellenféllel kevesebb.

Közben Itu rákapcsolt és egyre jobban eltávolodott tőlem. Nem erőltettem a futást. A nehezen futható részekbe belegyalogoltam, de a többi részen is közepes erőbedobással haladtam. A Muzsla előtt legnagyobb meglepetésemre Gergőt értem utol, aki gyalogolt. Megbicsaklott a bokája és már csak a teljesítésért küzdött. Próbáltam bíztatni, de tudtam, hogy nála most a bíztatás már nem sokat ér. Nyeltem egy nagyot és nyomasztó érzéssel hagytam magára. Persze örülnöm kellett volna, hogy már a harmadik helyen vagyok, mégse éreztem a diadalt, hogy egy sérült versenyzőt győzök le.

Összeszorítottam a fogaimat és elkezdtem nyomatni. Ha már harc volt tervben a végére, akkor legyen harc, és a tét a második hely. Ahogy múltak a percek, úgy múlt el minden fájdalmam, és egyre erősebbnek éreztem magamat. A Muzslára lefelé az alattomos emelkedőket erőből futottam, lefelé pedig maximális erőbedobással hajtottam.

A Diós-patak fölött utolértem Itut, aki hozzám képest szinte gyalogolt, de nem előztem le, vártam a reakcióját. A patakhoz vezető sziklás oldalon belehúzott, és jóval tempósabban kezdett futni. A patakot keresztezve szinte egyszerre értünk a túlpartra. Itt Itu még jobban rákapcsolt, de pár száz méter után lassulni kezdett, és szinte erőlködés nélkül előztem ki. Ahogy elé értem, lehajtottam a fejemet és maximális sebességre kapcsoltam.

Már csak alig két kilométer volt hátra. Nyomtam, ahogy csak bírtam és egy pillanatra se néztem hátra. Már majdnem elértem a falu szélét, amikor elkezdte húzni a görcs a jobb combomat. Próbáltam kicsit lazítani, de tudtam, hogy most nem lassíthatok. Már csak 500 méter volt lefelé, de a görcs egyre erősebben húzta a lábamat. A cél előtt 150 méterrel már csak fél lábon tudtam szökdelni, az utolsó métereket Marcival kézen fogva, a lábamat húzva tettem meg.

A célban néztem csak meg az órámat, mely 5 óra 28 percet mutatott. Bár előzetesen 5 és fél órás célidőt terveztem, az Oroszlánvár-Kékestető-Galyatető közötti szakaszon nagyon gyatrán ment a futás és sok értékes percet vesztettem. A verseny viszont hasznos volt, mert a táv második felére a korai borulásból sikerült újraépítkeznem, és teljes lendülettel futnom a célig.

Eredmények, képek