Lassan kezdődik az alapozás időszaka, de a heti kilométerátlagom messze a tervezett alatt ingadozik, így elhatározom, hogy minden lehetőséget megragadok, és a versenyekkel pótolom a minőségi és hosszú „edzéseket”.

Pénteken remek társasággal – Juhász Rozalinda, Németh Marcsi és Schmitkó György – utazom le a rajt helyszínére, Katalin-pusztára. A versenyt a Cserhát „lankáin”, a Naszály csúcsa körül rendezik, melyet négyszer is meg kell mászni. Az estét hosszas beszélgetéssel, és Gyuri jóvoltából isteni bio kaják fogyasztásával töltjük. Majd jöhet a rápihenés...

Reggel nincs kedvem korán kelni, így az étkezést kihagyom. Gyorsan összerakom a felszerelést: egy 3 decis flakont szörppel, 6 gélt és egy dzsekit – mindezt egyetlen övtáskába.

A bokámat még előző este összeragasztottam, mert a szeptemberi kibicsaklás óta eléggé lazán mozog szegény. Felül egy póló, karmelegítő, nyaksál, fejpánt, lentebb egy térdig érő nadrág és egy kompressziós szár – csak hogy profibbnak tűnjek. A futómű kiválasztásában vagyok a legprofibb, ugyanis bár megírták, hogy a terep HOKA-gyilkos, amellett saját tapasztalat alapján bokagyilkos is, mégis rá kerül a választás.

A rajtszám és a dugóka felvételét követően század magammal besorolok a rajthoz, és nyolc órakor elindul a trapp. Eddig egész jól éreztem magam, de pár száz méter nyargalás után bebizonyosodik, hogy nem kellett volna kihagynom a bemelegítést. Alig egy perc múlva elkezdődik a hegymenet és a csiszi-csuszi. A pálya inkább jelzéssel ellátott vadcsapáson, mintsem valódi turistaúton halad. Meredek föl, majd meredek le, némi szlalommal. A HOKA erre a legideálisabb – ha éppen egy bokatöréssel szeretnénk kezdeni az alapozást. Habár szeptember óta nem futok terepen, a korábbi rutinom is szabadságon lehet, mert olyan bizonytalan a mozgásom, mintha jégen futnék. Varga Jozsó nyomja elől az iramot, én meg zihálva próbálok felzárkózni, de igazság szerint inkább próbálok minél lassabban leszakadni róla. Köztünk csak a rövidebb távról Zóka-Újhelyi Zoltán fut, mögöttem pedig lassan futóüres tér kezd kialakulni.

A terep csak nem akar barátságosabbá válni. Rövidebb futós szakaszokat leszámítva egyre többször válik az út meredekké, és a dagonyában minden lépésnél visszacsúszik a lábam, és jó párszor csak a szerencsén múlik, hogy ne alulról szagoljam az avart. Bár nem tudom, mire kellett volna számítanom, mikor elmondták, hogy sár lesz, és a Naszályra vezető első 8 kilométeren közel 7-800 méternyi szintet kell megtenni. De ha még csak emelkedne az út! A pálya többször átmegy traverzbe, ami annyit tesz, hogy némi szintemelkedés mellett legalább 45 fokos dőlésű ösvényen kell talpon maradni. Hamar rá kell jönnöm, hogy a lábbelimnek bizony nem sok éle van, ami az úton tarthatna, így 10-20 méter után, mikor kellőkép elfogy a lendület, elkezdek lecsúszni a hegyoldalon. Jozsó és Zoli persze rég eltűntek a szemem elől, és csak örülhetek, hogy mögöttem se látja senki a produkciómat. Persze a szórakoztatónak tűnő helyzetben valójában kezdek torkig lenni a futással. Nincs erőm, nincs technikám, haladni sem bírok, és érzem, hogy rengeteg energiát elpazaroltam feleslegesen a verseny elején.

A Naszályra érve alig 2 perc a hátrányom. Gyors csekkolás, és kezdődhet az ereszkedés. De itt a lejtők se kedveznek. Túl meredek az ösvény és túl csúszós. Féltem a bokámat, bár a ragasztás rendkívül jól tart. Igazi felüdülést jelent a Kisgombásnál lévő frissítőhöz vezető út, ami végre széles és pont annyira lejt, hogy lendületesen lehet rajta futni. A frissítőnél ismét „profin” viselkedem. Jókat csevegek a szervezőkkel, miközben az üres flakonomat szárazon tartva távozom, két korty kóla elfogyasztása után.

Ismét ráfordulok a Naszályra, de pár száz méter futást követően hegymászásba torkollik a menet. A fákba, gallyakba kapaszkodva – nem túl elegánsan – küzdök felfelé. Az egyik köztes ponthoz oda-vissza vezet az út, itt ismét felmérem a hátrányomat Jozsóékkal szemben.

Másodszor a Naszályra érve már kellőképp borús a hangulatom ahhoz, hogy valami kellemes is történjen. A csúcsról enyhe, sziklás ösvényen ereszkedek lefelé, miközben az idő is melegebbre fordul. Érzem, hogy fogytán az energiám, ezért víz nélkül is lenyomok egy gélt.

Egyfolytában azt várom, hogy valaki utolérjen, de teljes magányba haladok. A hegylábhoz érve a cél felé fordul az ösvény, és vele megérkezik a széles dózerút, melyen – néhány rövidebb dagonyás szakaszt leszámítva – jó terepviszonyok között hasíthatok.

A hosszú egyeneseken közben újra feltűnik Zoli alakja, és az eddigi gondolataimat magam mögött hagyom, és megpróbálom utolérni. Percről-percre közeledek hozzá, és érzem, hogy lassan kezd helyreállni a rendszer.

Az első kör végéhez a rövidebb táv győztesével érek. A frissítőnél végre rendesen feltankolok, és ráfordulok a második körre. Jozsónak már négy perc az előnye velem szembe, de tudom, hogy hamar utol fogom érni. A tempóm ugyan jóval lassabb, de teljesen „flow” érzéssel haladok. Megszűnik a lihegésem, a mozgásom teljesen összeáll, és meglepő módon a csúszkálás is a múlté, a lépéseim pontosak és szilárdak.

Újra a Naszály csúcsához érve az egyik kanyarulatban Jozsó tűnik fel. Hirtelen elkap a harcikedv, és rákészülök, hogy magabiztosan leelőzzem, de a következő pillanatban mindkét combomat görcs rántja össze. Megtorpanok, és csak egyvalamit mantrázok magamban: mindjárt elmúlik. Nyomom a gélt, és megiszom az utolsó korty frissítőmet, de érzem, hogy kevés lesz. A ponton lenyomok még egy gélt, majd óvatosan megkezdem az ereszkedést.

Nagyon lassan érem be Jozsót, és ugyanolyan lassan távolodok tőle. Remek erőben érzem magam, de a testem nem engedi a gyorsabb tempót. A görcs szép lassan múlni kezd és a Naszály alatti frissítőhöz már remek tempóban érek. Próbálok minél többet inni és enni, majd újra nekivágok a Naszálynak, de ezúttal utoljára.

A hangulatom egyre jobb, de az újra visszatérő görcs hamar óvatosságra int. A Naszályra érve megtudom a szervezőktől, hogy Jozsó után több mint 10 percre jött a következő futó, így látszólag megnyugodhatok, mert bőven van előnyöm. De csak látszólag, mert a hátralévő 10 km-en is elbukhatom a versenyt.

A meredeken óvatosan ereszkedem, majd jön végre az „autópálya”. Lendületes tempóra kapcsolok, és próbálok csak magam elé tekinti. Habár szinte lehetetlen, hogy valaki ennél a tempónál utolérjen, mégis folyamatosan nyomaszt a kényszer, hogy hátranézzek. De nem szabad, mert aki a háta mögött lévő eseményekre figyel, az azt várja, hogy utolérjék, hogy legyőzzék. Én pedig győzni akarok, ezért csak előre nézhetek. A gáztaposásnak azonban hamar megjön a böjtje: kezdek lanyhulni, és érzem, hogy az energiaszintem a zéró felé tart.

Már csak egy domb, már csak egy kanyar, de mindig kiderül, hogy van egy újabb. Jön egy függőhíd. Ez már ismerős, innen egy köpés a cél… de jó nagy köpés.

Végül a végtelen is véget ér, és a cél előtti métereken eget rengető bíztatás közepette 4 óra 55 perces idővel érek a célba. Még összeszedem magam egy bókolásra, de a fénykép tanúsága szerint inkább valakinek a karjaiba próbálok hullani.

Tamás és Zsuzsa a szervező csapattal együtt kitettek magukért. A szervezés tökéletes volt. Hibátlan útvonaljelzés, tökéletes frissítők, lelkes szervezők, a végén pedig meleg zuhany „igazi” gulyással. A díjazás egyszerű, de annál eredetibb. A bögrére egyből lecsapott a feleségem, úgyhogy kénytelen leszek elindulni jövőre is.

A pálya igazi szívatás. Sok szint, technikás terep, sár. A cipőválasztásánál nagyon melléfogtam, mert ide a legstabilabb és legjobb bordázatú cipő kellett volna. A győzelemhez meg nem sebesség, hanem erős combizmok kellettek. A verseny mély nyomokat hagyott bennem... még most is nehezemre esik a lépcsőzés.

eredmények