Szakadó esőben készülnek a képek a magyar csapat tagjairól Balmat szobrának árnyékában – Chamonix főterén – a verseny előestéjén. A fényképezést követően – bízva, hogy már nincsenek hosszú sorok – elindulok a versenyközpontba, hogy felvegyem a rajtcsomagot.

A csarnokban már csak pár tucat versenyző várakozik, hiszen már csak a TDS-en indulók számára van lehetőség, hogy megszerezzék a rajtszámukat. A regisztrációnál elkérik a személyimet, és csak egy mondatot ismételgetnek, azt is franciául. Egy fehér sátorhoz kísérnek a szervezők, ahol tájékoztatnak, hogy mivel elit futóként tartanak számon, át kell esnem a kötelező doppingvizsgálaton. Csupán egy gyors vérvétel az egész, majd a minta pár perc centrifugálása után jön az eredmény: „results ok”. Ezután következne a szokásos csomagvizsgálat, hogy a verseny kötelező felszerelésével rendelkezem-e, de a hölgy int, hogy mehetek tovább – persze, mert majd verseny közben ellenőriznek, gondolom magamban. A rajtszámfelvétel végére az eső is alábbhagy, bár a csúcsok körüli sötét fellegek nem sok jót ígérnek.

Az este a felszerelés gondos összeállításával, és a találkozási pontok megbeszélésével telik, mivel –Virág és kisfiam lesz a támogató csapatom a verseny során.

Az éjszaka alvás helyett csak forgolódással és agyalással telik. A hajnali negyed 5-ös kelés nem esik nehezemre, hiszen végig éber voltam – de ezt mindenkép rossz előjelnek fogom fel, mivel bár fizikálisan pihentem, pszichésen rendkívül kifárasztott az éjszaka.

Negyed 6-kor felvesszük Zétényi Andrist, és átutazva a Mont Blanc hegytömegébe fúrt alagúton megérkezünk a rajt helyszínére, az olaszországi Courmayeur (1120 m) városába. Már csak 40 perc van hátra a rajtig, és a tömeg is rohamosan gyűlik a rajtkapu mögött, én azonban az utolsó percekig kivárok a beállással. A hangszórókból szüntelen felhangzik az induló zene, és a versenyzők hangulata is egyre fokozódik. A házak fölött hirtelen egy helikopter jelenik meg, és felettünk lebegve várja a rajtot. Mintha csak csatában indulnánk, pontban 7 órakor nekiiramodik a mezőny. Egy versenyző felbukik előttem, és csak a szerencsén múlik, hogy nem tapossák agyon. A szurkolók sorfala a településen belül végig kísér minket, majd marad a helikopter rotorjainak zúgása, és az egyre távolodó kolompok hangja.

A tervek szerint Dawa Sherpa mellett haladok. Alig 2 kilométer sík szakaszt követően nekivágunk a verseny egyik leghosszabb és legkeményebb emelkedőjének. A futás nagyon jól megy, percről-percre erősebbnek érzem magamat, és minduntalan vissza kell fognom a tempót, nehogy a menetet vezető páros elé kerüljek. A Checrouit hágónál (8. hely, 7 km, 1956 m, 00:50) vár az első frissítő, ahová pár méterrel az első helyezett után érkezem. Innen már szűk és egyre meredekebb ösvényen vezet tovább az út a Youlaz hágóhoz (10. hely, 11 km, 2661 m, 01:39), ezen a szakaszon már főleg a gyaloglásé a főszerep, de a hágóba így is sikerül 3 percen belül az első mögött felérnem.

Fent minden megváltozik. Ezúttal nem az izzadtság csordul végig az arcom, hanem az első esőcseppek, melyeket a metsző szél vág az arcomba. Gyorsan felhúzom az esődzsekit, és megkezdem az ereszkedést La Thuile irányába, mely 1200 méterrel mélyebben fekszik. Az eleinte sziklás szintút füvesbe vált, ekkor tapasztalom először, hogy nem a legjobb választás volt aszfalt cipőben nekivágni, de vigasztalásként a terepes talpúak is szép balettmutatványokat hajtanak végre. Hamarosan dózerút, majd aszfalt következik végtelen kanyarokkal. Itt akadok össze először Christophe Le Saux-al. Mivel volt hozzá már szerencsém, tudom, hogy az ő tempója lesz a megfelelő számomra.

La Thuile-ba (7. hely, 21 km, 1448 m, 2:29) magyar lobogó és hatalmas szurkolás fogad. Virág gyorsan átadja a frissítőt, és már robogok a Petit St-Bernard hágó felé. A frissítőkön csak 1-2 percet időzök, mert a minimál szerelésemnek köszönhetően hamar kihűlök, és semmilyen száraz ruha nincs nálam.

A mászást jó erőben kezdem, és pár száz métert követően ismét Le Saux-al együtt, felváltva nyomjuk az iramot. A hágón köd és felhőgomolyag takarja el előlünk a panorámát. A mászást ereszkedés követi – nem is akármilyen – mivel 1500 méterrel lentebb vár a következő frissítő. Fölfelé javarészt én diktálom a tempót, de a lejtőzés egyértelműen a HOKA-ban futó Le Saux-nak fekszik, így kissé ellép tőlem.

Bourg St. Maurice álmos iparvárosában nem sok élvezetet nyújt a futás, de egy pici napsütés és meleg fogad a frissítő pontnál (8. hely, 44 km, 887 m, 5:07). Frissítést követően próbálnék tovább indulni, de a szervezők megállítanak, és kipakoltatják a csomagomat. Mihelyt előkerül a kesztyű, már mehetek is tovább.

Pár száz méterig a sétálóutcán bolyongó emberek között keringek, majd megkezdődik a második legkeményebb mászás. Le Saux-t pár kanyar múlva ismét utolérem, majd kielőzve a saját tempómban haladok tovább. Az idő közben érezhetően melegebbé válik, erőm teljében érzem magamat. A Fort de la Platte-ot (7. hely, 50 km, 1997 m, 6:31) elérve a verseny útvonala 30 kilométeren keresztül – egy kisebb ereszkedést leszámítva – a 2000 méter feletti régióban marad. A terep egyre nehezebbé válik, a főszerep innentől kezdve a szikláké, hiszen a verseny legnehezebb szakaszához érek, a Passeur de Pralognan hágóhoz (7. hely, 56 km, 2567 m, 7:51). A leereszkedést a majdnem függőleges sziklafalon több helyen fixen rögzített kötelek segítik. Nagyon sok energiát elemészt a koncentráció, de itt egy hiba is a verseny végét jelentheti. A meredek sziklás részt enyhén lejtő dózerút követi, ahol Le Saux-al rákapcsolunk. Hamarosan mellénk szegődik egy filmes-fotós-futó, aki irdatlan objektívekkel teleaggatva, egy rudazatra szerelt géppel a kezében tartja a tempónkat, miközben folyamatosan filmez, fényképez minket.

Jó erőben érkezem a verseny felénél található Cormet de Roselend hágóhoz, ahol hatalmas szurkolócsapat és a feleségem vár (8. hely, 60 km, 1967 m, 8:26). Le Saux szinte megállás nélkül tovább robog a frissítőn. Én váltok pár szót Virággal, és feltöltöm a tartályomat.

A frissítőt elhagyva egy hosszabb dózerút következik, majd újra emelkedő veszi kezdetét. Pár száz méterre előttem Le Saux rója a kilométereket. Akkor jöhet ismét a felzárkózás – gondolom magamban.

Felérve a hegytetőre viszont minden megváltozik. Már nem a jövőt üldözöm, hanem a múlt elől menekülök. Le Saux-al eddig azt terveztük, hogy hogyan tudnánk az előttünk levőket utolérni, de magamra maradva, és látva távolodó alakját újabb gondolatok érlelődnek. Először kezd foglalkoztatni, hogy mi lesz, ha engem érnek utol. Hátrafordulva megérkezik a válasz a távolban feltűnő három futó alakjában. Az eddigi magabiztosságom pánikba csap át, és akaratlanul is elkezdek számolni. Kilenc, tíz és tizenegy. Tizenegy, mely már nem a top tíz, már nem az, amiért jöttem, nem az, amit több tucat futótársam és ismerősöm várt tőlem, és nem az, amit az idei teljesítményem alapján várni lehetett. A felkészülés sikeres volt. Rengeteg verseny, rengeteg győzelem, rengeteg siker és életem legjobb formája. Viszont a két végén égetett gyertya hirtelen elfogyott, és vele a motivációm is, mely ez idáig hajtott.

Kétségbe esve próbálom utolérni Le Saux-t, mert benne látom az egyetlen esélyt, hogy sikerüljön a tervem. Erőlködöm, kínlódom, de éppen csak tartom a távolságot. A hágót követően egy sáros, mély vályúban ereszkedem lefelé, majd egy kellemes, lapos patakvölgy következik.

Az út mentén lévő kis háznál hirtelen megtorpanok, és kétségbeesetten keresem az utat. Az ösvények többfelé ágaznak, a leginkább kitaposott pedig egyenesen nekimegy a pataknak. Jelzések sehol sincsenek, én pedig egyre inkább kezdek kétségbe esni. Végszóra egy páros tűnik fel a patak túl oldalán, és integetnek, hogy menjek feléjük. Pár szót váltunk, melynek egy a lényege: a következő pontig bizony nem lesz jelzés, hiszen a pályát éppen ők jelölik...

Az ösvény egy kásás hóval fedett jéghídon ível át a patakon, és egy vad szurdokba vezet. A szurdok oldalában keskeny ösvényen ereszkedek lefelé, miközben a mélyben víz dübörgése hallatszik. Ezen a szakaszon szinte száguldani lehetne, de én csak botladozom. A szurdokból kiérve a völgy alján feltűnik az ellenőrzőpont, a felé tartó szerpentin alján pedig Le Saux kicsiny pontja látszódik. Majd 10 percig tart az ereszkedés, és nagyjából ennyi lehet a hátrányom is Le Saux-al szemben. La Gitte (7. hely, 68 km, 1665 m, 9:39) pontján a személyzet látva a bénázásomat segít bekeverni a frissítőmet. Pár perc múlva indulok tovább, mert a szemerkélő esőben pillanatok alatt kihűlök.

Az újabb hegymenetben sikerül felmelegednem ugyan, de az erőm közben egyre csak fogy. Próbálok minden ehetőt magamba erőltetni, de a sok édességtől folyamatosan a hányinger kerülget. Bár nem érzek szomjúságot, minden falathoz próbálok inni, azonban a tartályom csövéből nem jön több folyadék. Levéve a zsákomat hamar kiderül, hogy a bekevert izo a hideg vízben nem tudott feloldódni, hanem a kiömlő nyílásnál állt össze sűrű masszává. Próbálom összerázni, de az összeálló darabok minden szívásnál megnehezítik a frissítést.

A hágó tetején szinte észrevétlenül érnek utol az üldözőim, és már a 9. helyen kezdem meg az ereszkedést egy sziklás katlanba, ahonnan újabb meredek, sziklás emelkedő következik. Közben érkeznek az újabb futók. Minden újabb előzés újabb pofonként ér.

Alattam település fényei látszódnak és kolompok zúgása hallatszik. Gyorsan felhívom Virágot, hogy 30 perc múlva érkezem.

Csak a frissítőnél (16. hely, 79 km, 1989 m, 11:54) tudatosul benne, hogy bizony nem Le Contamine-ba vagyok, hanem jóval előtte a Joly hágóban, és a ponton tábla hirdeti, hogy a következő ellenőrző pont 9 kilométerre lesz. Az asztaloknál csak bolyongok, és mivel egyből elkap a hidegrázás, úgy döntök, hogy minél gyorsabban tovább indulok... de már csak azért, hogy 9 kilométer múlva feladhassam a versenyt.

Amint kilépek a sátorból, mintha vízesés alá rohannék, sűrű függönyben szakadni kezd a jéghideg eső. Vánszorgásom láttán a szervezők terepjárója gurul mellém. Megkérdik, hogy minden rendben van-e, és elvigyenek-e a következő pontra. Egy pillanatra újra bevillan a feladás gondolata, de szinte érthetetlen módon intek, hogy nem, nincs semmi baj.

Még teszek néhány lépést, mikor tudatosul bennem, hogy a sakkon már túl vagyok, ez bizony matt. Kiütöttek – csúnyán kiütöttem magamat. Gondolatok tucatjai törnek rám. Virág és Marci jutnak eszembe, hogy mennyi ideig kell még kitartaniuk, hiszen hajnali fél öttől talpon vannak. A jéghideg eső miatt a hőmérséklet rohamosan csökken. A teljesen szétázott ruhám alatt a bőröm is jéghideg. A térdem, hátam, derekam is fázik. Tüdőgyulladás, a térdizületek megfázása – ilyen és hasonló rémséges gondolatok keringenek körülöttem. A csuromvizes nadrágom pillanatok alatt szétdörzsöli a combomat, ami csípő, égető fájdalmat okoz. Hiába lejt folyamatosan a terep – szinte száguldani lehetne – én csak a gyorsgyaloglást kocogással váltogatva haladok lefelé. Találkozom egy szurkolóval, aki újfent elszomorít, miszerint legalább egy órányira vagyok Le Contamine-től.

Az elején a sípálya mellett lévő dózerúton haladok, majd meredek füves lejtőn át elérem az erdőhatárt. Az út több helyen vízmosásban halad, mely pillanatok alatt megtelik vízzel. A lépéseim kezdenek kontrolálatlanok lenni, többször belecsúszom a mellettem folyó patakba. A sáros hordalékos vízben öklömnyi kődarabok vágódnak a bokámnak, miközben a cipőm megtelik homokkal. Kezdem világvége hangulatban érezni magamat. Átkozom a helyzetet, hogy mért nem szálltam be a terepjáróba. Átkozom, mert már csak azért küzdök, hogy feladhassam. A köves sziklás útról az UTMB klasszikus útvonalán, lapos, alig lejtő dózerút visz a Notre Dame de la Gorge-on át Les Contamines-ba. Az út mentén többször találkozom autóban ülő szurkolókkal. Próbálom megérdeklődni, hogy mennyi lehet hátra. Titkon reménykedem, hogy felajánlják, hogy levisznek, de helyette csak bíztatást kapok. Még 5 kilométer…

Közel egy órája, hogy elhagytam a pontot, és csak 4 kilométert haladtam volna? És mindezt lefelé? Futásra váltok – mert a futás se fáj jobban, mintha gyalogolnék. Az út vég nélküli, az eső egy percre sem csendesül. Pár száz méterenként megállok és sírógörccsel küszködök. A pokolba kívánom a versenyt és a helyzetet, pedig számtalanszor átéltem már hasonló nehézségeket, és mindig győztesként kerültem ki a küzdelemből. Ezúttal viszont magamat győztem le, ahogy lépésről lépésre leromboltam a lelkierőmből épített várat.

Én, aki azt hangoztattam mindig, hogy soha nem adom fel, most a feladáson kívül nem tudok másra gondolni. Fizikálisan is teljesen összeroppanok, ahogy fejben kezdem feladni a küzdelmet. Egy-egy botlást követően pár pillanatra kitisztul előttem a kép, és egy romhalmazt látok, aki magában beszél és nyivákol, mintha csak a halálra várna. Elborzadok a tudattól, hogy mivé lettem, és újra nekiiramodom, de már csak egyvalami hajt – legyen már az egésznek vége!

Újabb szurkoló és újabb lehangoló hír, még három kilométer a pont. Nézem az órám számlapját, de a percek alig múlnak. Negyed óra is eltelik, mire elérem a település szélét, de egy örökkévalóságnak tűnik a menet. Szinten minden járókelőtől megkérdezem ugyanazt: hol van már végre a pont?!

A következő pillanatban Virág áll mellettem, én pedig a rajtszámmal a kezemben indulok a rendezők felé, és csak egy feliratot keresek – „abandon” vagyis feladás.

Pár percig tart a huzavona, senki se érti, hogy miért – talán én sem – de már nincs erőm visszakozni.

Le Contamine-ben 88 km-nél 13 óra 21 perces küzdelem után, a 19-i helyen feladom a versenyt.

A fűtött kocsiban mintha csak a Mont-Blanc hegytömege szakadna rám, úgy préselnek össze a gondolatok. Pokrócba csavarva a meleg ellenére bőröm jéghideg, testem hidegrázással jelzi, hogy nincs több tartalék. Tényleg nincs? Tényleg jól döntöttem? A hazafelé tartó út és a következő napok ennek a kérdésnek a megválaszolásával, okok és felelősök keresésével telnek. Másnap első dolgom elővenni a telefont, és feladni egy újabb versenyt, amin még el se indultam.

Vasárnap a Bossons gleccser karnyújtásnyira lévő jégnyelve vakít el minket, de az alattunk elterülő Chamonix-i völgyből szívfacsaró zene csendül fel, megkezdődik a díjkiosztó, és én újra a gondolataimba zuhanok.

Pár nappal később az irodai gépem előtt gubbasztok, mikor a Facebook-on üzenet érkezik. „Cső Karlosz! Nem jössz lengyelbe a hétvégén? Csak nem vagy elkeseredve...nagyon.(...) Nézd meg vaze, terepen ilyet még nem láttál...”

Egy újabb 100-as és egy újabb lehetőség, de mire is. Nagy a tét, hiszen lelkileg romokban vagyok, és fizikálisan sem mondható el, hogy a múlt heti verseny nyomai elmúltak volna. Alig telt el 10 perc, és felhívtam Csabát, hogy velük tartok. Végül is mit veszíthetek? Ebből a gödörből csak egy út vezethet, az is felfelé.

Az utazás, Csaba, Tócsa, Szász Norbi és Szász Gabi társasága hamar feledteti az elmúlt napok komorságát, és a lengyelek egy fantasztikusan szervezett futófesztivállal várnak minket a szlovák-lengyel határnál fekvő Krynica-ban.

A verseny eleje a szokásos forgatókönyv szerint zajlik: 7. hely, eső, sár, hideg. A 88. kilométernél utolér egy lengyel versenyző, és elviharzik mellettem, míg én az utolsó gélemet majszolom. A megdöbbenéstől még váratlanabb reakcióként elkezdek loholni a nyomába, és pár száz méter alatt utol is érem. Érzem, hogy elérkezik az idő, amikor végre helyre rakhatom a dolgokat, de nem lesz egyszerű. A lábaim teljesen beálltak, és félig az eléhezés határán állok. Túl sokat nem töprengek a stratégián, kielőzöm és elkezdem nyomni, ahogy csak bírom.

Távolodok, de az örömöm csak alig egy percig tart. A lábdobogás újra erősödik, és újra nyakamon a lengyel. Na ez nem jött be, gondolom, de most már nem lehet félreállni, hiszen neki is kell, hogy fájjon, ő se lehet a toppon. Újra megrántom a menetet, és legnagyobb meglepetésemre az érkező lejtőn méterről-méterre kezd kilazulni a lábam. Újra érzem az erőt, és a combomból, talpamból derekamból kisugárzó fájdalom is mögöttem marad.

Most már biztos vagyok benne, a 7. hely az enyém marad. Ahogy ráfordulok a célegyenest jelentő utolsó kilométerre, tövig nyomom a gázt – hiába taposta 13 kilométeren keresztül a lengyel sarkamat – egy perccel előtte lépem át a célvonalat.

A célban Csaba (aki megnyerte a versenyt) és Tócsa (profi kíséretünk) fogad. Nem vár más, csak az eredményhirdetés és a pihenés, hiszen több tucat gondolatom hagytam ott a 100 kilométer alatt.

Hazatérve, bár a hangulatom újra a régi, az egész éves verkli megakad, és az edzéssel teli napok helyét átveszi a totális pihenés.

Habár azóta se tudom, mi lett volna a jó vagy jobb döntés, a kialakult helyzethez semmi köze nem volt az elmúlt hónapok felkészülési időszakának. Új versenyhelyzetben találtam magamat, és az ismeretlen mentális, majd fizikális összeomláshoz vezetett anélkül, hogy bármilyen hibát is vétettem volna. A hiba csupán a gondolataimban volt, amik elnyomták a racionalitást. Hogy ebben a helyzetben egy külső személy esetleg tovább lendített volna? Egyvalakinek kell és szabad döntenie az ilyen helyzetekben, csakis önmagunknak, hogy megállunk, vagy folytatjuk a versenyt.