Ajánlott oldalak

2. Terepfutó Világbajnokság - Merrell Sky race 2009

Megnyitó ünnepség

Karcoltuk a Francia-Alpok egét

Kiskoromtól kezdve birkózom a magaslatokkal, mászom Európa csúcsait, és futom az egyre hosszabb és meredekebb emelkedőket. A vágy, hogy mind magasabbra és magasabban futhassak, az egyre nagyobb szintemelkedéssel bíró és egyre magasabban vivő versenyek felé terelte terepfutó pályafutásomat.


Kihívásokkal teli vad, sziklás terep, irdatlan meredélyek és hegyoldalak, szakadatlanul ziháló tüdő, fogyatkozó oxigén és egyre nehezedő lábak – röviden így lehet jellemezni a terepfutás egy speciális fajtáját, a skyrunningot, vagyis a magassági futást.


Az UTMB felkészülési hevében éppen a versenylistákat böngésztem, hátha találok júliusra is egy rendezvényt, mikor az e-mailekre kattintva jött a hír, keresik a magyar nemzeti válogatott résztvevőit a terepfutó világbajnokságra. Némi hezitálás után elküldtem a pályázatomat, majd hosszas várakozás következett. Jöttek a találgatások mindenfelől, vajon kikből fog állni a csapat.


Eltelt egy, majd két hét, és semmi. Kezdett az izgalom a tetőfokára hágni, majd három hét várakozást követően végre összeállt a nemzeti válogatott. Balogh Andrea, Wermescher Ildikó, Ispánki Zoltán, Papp Gergő és jómagam képviselhettük hazánkat a 2009. július 12-én, a Francia-Alpokban második alkalommal megrendezett világbajnokságon, melynek a Merrell Sky race rendezvény adott otthont. A 68 km hosszú és 3500 m szintemelkedéssel, különösen nehéz, magashegyi terepen vezető pályán a világ 20 országából 53 válogatott futó mérte össze a tudását. A mezőny erősségét jelzte, hogy az Ultra Trail Tour du Mont Blanc klasszisai közül az olasz Marco Olmo, a nepáli Dawa Sherpa, a hölgyek közül pedig Elizabeth Hawker is rajthoz állt.


A felkészülés jegyében teltek a hetek, miközben vártuk a további információt a versenyen való indulás feltételeiről. Az Ultra Futó Szövetség biztosította számunkra a nevezést, a szállás foglalását és a válogatott mezeket, a Nemzetközi Ultrafutó Szövetség pedig három versenyző költségeit és a csapat minden tagjának a nevezését térítette. A versenyen való részvételemhez jelentős anyagi támogatást kaptam a Trackabee csapattól.


Az indulás előtti napok még mindig nagy izgalomban teltek, mivel a szállásunkról nem volt semmi hír, és a mezeket se kaptuk meg… Sebaj, majd csak alakul valahogy, de azért potyára nem lenne érdemes kiutazni. Hosszas levélváltások közepette csordogáltak a hírek: szállás rendben, nevezés rendben… na de a mezek??? Csütörtök este jött a telefon: Ildi a mezek boldog tulajdonosa, de rá vár a mosásuk is!!! Kapkodok a levegő után, mint pár nappal később a Galibieren… Ez ugye csak vicc?! Szerencsére csak félig volt komoly, a férfiaké vadiúj, a nőké kissé használt, de legalább mosóporszagú. Szegény hazám...


Péntek reggel elindultunk öcsémmel (Balázs) és Gergővel, hogy még aznap Milánó magasságába érkezzünk. A Como-tó partján ért minket az első este, ahol épp csak lekéstük a helyi futóversenyt, pedig milyen jó lett volna egy kis ráhangolódás a VB-re.


Szombaton – a milánói csúcsforgalmat sikeresen magunk mögött hagyva – észak felé vettük az irányt, és meg se álltunk az 1500 méteren elhelyezkedő, a világbajnokságnak otthont adó településre, Le Monêtier-les-Bains-re. A versenyközpont megtekintése után Ispivel találkoztunk a szállásunkon, majd némi ejtőzést követően elindultunk a technikai értekezletre. Közben Ispi érdekes hírt hozott: a fogadáskor az IAU jelezte, hogy a megnyitó ünnepségen minden sportoló köteles a nemzete hivatalos formaruháját viselni, ellenkező esetben nem vehet részt a felvonuláson. A mezünk még Ildinél volt, akit későbbre vártunk. Különben is, hogy néznénk ki futómezben pózolva a megnyitón. Ispi, Andi és a kísérőik Brianconban siettek, ahol egy reklámiroda segítségét kérték. Fehér galléros ing, címer az internetről, hátulra Hongrie felirat – és kész is a formaruha.


A technikai értekezleten főként edzőket találtunk, csak néhány versenyző várakozott. A kivetítőről rengeteg hasznos információt kaptunk a versenyről. A fejtágítást követően Gergővel fél órás átmozgatás keretében megnéztük a pálya elejét, majd elindultunk a megnyitó ünnepségre. Közben Ildiék is befutottak, így végre összeállt a csapat.


Megnyitó ünnepségA hivatalos fotózást követően megkaptuk a magyar zászlót, melyet Gergő lengethetett. Az írek elé besorolva, a nemzeti hovatartozásunkat táblácskán hirdető kislánnyal elindultunk a versenyközpont felé, ahol hamarosan kezdetét vette a megnyitó ünnepség. A főutcán egyre több és több kíváncsi turista tűnt fel, sokan csatlakoztak a menethez. Folyamatosan kattogtak körülöttünk a fényképezőgépek, miközben a mi fotósaink Elizabeth Hawkert, Marko Olmo-t, valamint a svédek gyöngyszemét, Krisstin Larsont próbálták lencsevégre kapni.


A versenyközpontban hatalmas közönség sereglett össze a tiszteletünkre, a színpadon a nemzeti zászlók árnyékában pedig az IAU elnöksége várta a sportolókat. A csapatok egyesével lépdeltek fel a pódiumra, ahol vakuk villanásai közepette név szerint mutattak be minden versenyzőt.


Az este a készülődés jegyében telt. A válogatott mezek szemléjén hamar kiderült, hogy kedvenc szövetségünknek fogalma sincs róla, milyen sportágra nevezte a csapatot. A férfi futómez ugyan használható lett volna, de senki nem merte bevállalni a magashegyi kiszámíthatatlan időjárásban, arról nem is beszélve, hogy a felsőtestet a hátizsák dörzsölő hatásától sem védi. Végül mindannyian a külső ruházatunkra húztuk rá az atlétát. A hölgyek számára már kicsit nagyobb kihívás várt, ugyanis ők pályamezt kaptak, ami egy alig használt bugyiból és topból állt. Andi kemény küzdelmek árán magára vette a felsőt, de mivel méretben néhány számmal kisebb volt, és mert csak fél percig bírta levegő nélkül, inkább lemondott a viseléséről. Ildi picit szerencsésebb volt, és úgy döntött vállalja a szorítást.


RajtolunkAz órám és a kis fáziskéséssel egymás után megszólaló mobiltelefonok gondoskodtak róla, hogy hajnali háromnegyed négykor biztosan felébredjünk. Gyors zuhanyzást, némi reggelit és öltözködést követően magunkra aggattuk a felszerelést, majd sebes léptekkel elindultunk a rajt helyszínére. A versenyközpontban hatalmas tömeg, melegítő versenyzők hada fogadott. Mi is nyomtunk néhány bemelegítő sprintet, majd próbáltuk kideríteni, hogy hol ellenőrzik a kötelező felszerelést. A nagy kavarodásban önkéntelenül átléptük a rajtvonalat, miközben sűrű csipogások jelezték, a chipünk aktiválása megtörtént. Így letettünk a további keresgélésről, és besoroltunk a többi válogatott mögé. Gyorsan teltek a percek, azonban a sötétség mit sem enyhült. A mezőny fele fejlámpát viselt, majd az ő fényükkel futunk mi is – gondoltuk magunkban. A hátunk mögött kordonnal leválasztva végeláthatatlan tömegben a VB-n kívüli indulók kezdtek összegyűlni. A rajt előtt 5 perccel megnyílt az út számukra, így hirtelen 800 fő és a rajtvonal szorításában érezhettük magunkat. Lassú kezdést terveztünk, de már sejteni lehetett, ebből eszeveszett tempó lesz.


Pontban 5 órakor Le Monêtier-les-Bains-ből (1500 m) megindult a menet. Az élmezőny csóvaként lövellt ki, és szédítő tempóban kezdte meg a kilométerek aprítását. Az első pár száz métert aszfalton tettük meg, majd enyhe emelkedésű poros ösvényen folytattuk a loholást. Az út két oldalát szurkolók szegélyezték, vakuk villanása törte meg a sötétséget. A lábam alatt éppen csak láttam a talajt, a tereptárgyaknak csak halvány sziluettjei derengtek. Ispi és Gergő is beért, összerendeződtünk és együtt nyomtuk tovább, nyomtuk, mert hátulról folyamatosan tolt a tömeg. A terep egyre zötyögősebbé vált, és minden sziklás szűkületnél, hídnál megtorpant a mezőny. Mögöttünk és előttünk is éles puffanásokat hallottunk, a hidak fa gerendáiban és az apróbb sziklákban tömegesen buktak a szerencsétlenebbek.


Szerpentin a Galabier csúcsa feléAhogy világosodni kezdett, egyre jobban kirajzolódott előttünk a Serre Chevalier völgyben emelkedő útvonal. Az első 10 kilométert 51 perc alatt hagytuk magunk mögött, amiből hamar kiderült, hogy a második 10 kilométeren fogjuk összeszedni a Galibier-re vezető 1180 méternyi szintemelkedés javát. A völgy felső végén meredeken szerpentinező ösvényre értünk, ahonnan kemény emelkedő várt ránk a csúcsig. A lábaim mindeközben folyamatosan nehezebbé váltak, és a tüdőm környékén is egyre nagyobb nyomást éreztem. Gergő Ispivel váltva előzgették egymást, miközben egyre csak távolodtak. Gondoltam, eljött végre az ideje, hogy a saját tempóban haladjak tovább. A mezőny eközben már rendeződött, csak a későbbi női győztes, az olasz Cécilia Mora hagyott állva, miközben iszonyatos iramba tolta felfelé. A szerpentin utolsó kanyarulatánál öcsém várt rám, hogy megörökítse szenvedéseimet, és jelezze, hogy alaposan lemaradtam Gergőéktől. A Galibier menedékháznál (20 km, 2550 m) egy villámgyors frissítést követően a szurkolók gyűrűjén keresztülvergődve egy majdnem függőleges fal alatt találtam magam. A meredek hegyoldalon botok segítségével kapaszkodtak fel az előttem levők, nekem bot híján maradt a négykézláb menet. Csak kapkodtam a levegőt, ziháltam, és úgy éreztem, képtelen leszek feljutni a tetőre. A Galibier csúcsán (2679 m) lenyűgöző látvány és a felkelő nap első sugarai fogadtak. Körös-körül csipkés ormok narancssárga csúcsai szegélyezték a panorámát, alattunk zöldellő patakvölgyek húzódtak.A Galabier gerincén A „világ tetején” futottunk, egy széles gerinc mentén, a sziklatenger közepén. Visszatekintve, a Galabier menedékház előtt kígyózott a tömeg, előtte egy amerikai szökdelt a sziklák tetején. Közel 50 méterenként fotósok kattogtatták a gépeiket, és elvétve 1-2 elvetemült szurkolót is láttam. A gerinc végéhez érve egy igen keskeny és meredek, sziklatörmelékes letörésen kezdtük meg örült iramba az ereszkedést. A lejtőt egy hepehupás füves rész követte, ahol egy botlás következtében irigylésre méltó piruettet vágtam. Ekkor eszembe jutott a feleségem, és a soron következő apaságom, így megfontoltabban ereszkedtem tovább.


A Galabier gerincénHamarosan egy kacskaringós, de jól futható dózerútra értem. Messze alattam Gergő vágtatott lefelé. Az egyik kanyarban hirtelen utolértem Ispit. Intettem, majd futottam tovább. Közben eszembe jutott, hogy illett volna megkérdeznem, nincs e valami baja, de mivel közeledett a völgy alja és szinte minden elágazásnál rendezők álltak, így nem aggódtam miatta. A sziklákon lévő rózsaszín pöttyök követése teljesen lekötötte a figyelmemet. A terep változatossága, a kiugró sziklák és keresztező patakok folyamatos odafigyelést követeltek. Néha ugyan felnéztem a felettem húzódó csipkés csúcsokra, de minden egyes pillantás a tájra az esés kockázatát növelte. A völgy alján, La Charmette-nél (27 km, 1750 m) érkeztem újra a szurkolók és kísérők közé. Közel 800 métert ereszkedtem lefelé 6 kilométeren keresztül, és megnyugvással tapasztaltam, hogy 2000 méter alá érve újra kezdek erőre kapni. A közel lapos aszfaltúton pár száz méteren keresztül pihentettem a lábaimat, majd többedmagammal megkezdtük a mászást a Mottest menedékház felé. Az enyhe emelkedőn lassú ütemben kocogtam felfelé, Laval menedékházmikor a szél „Bravo Marco!” felkiáltásokat fújt felém. Hátrafordulva az olaszok klasszisa közeledett rohamtempóban. Gondoltam magamban, na innen még rámver 1-2 órát a célig. Félreálltam és próbáltam elengedni, de alig 100 métert ment, és ő állt félre csokit majszolni. No lám, hát ő is ember, ennie neki is kell, és ehhez még meg is áll. Pár perc és Marco újra a sarkamat taposta, erre újra félreálltam. Kicsit hajtott a kíváncsiság, vajon meddig bírom vele, ezért rátapadtam. Kemény tempót diktálva haladtunk felfelé, de még 10 perc se telt, a tüdőm újra reklamált, újra 2000 méter felé emelkedtünk. Próbáltam tartani a lépés, de már éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. Pár száz méter megtétele után az emelkedő megoldotta a problémát, mert amint függőlegesbe váltott, én orrseprő technikára váltva hamar lemaradtam. A Mottest menedékházat (32 km, 2137 m) magam mögött hagyva az emelkedő még meredekebbé vált. Mire felértem a hágó peremére, ismét elszállt minden energiám. Egy meseszép kék színű tó mellett elhaladva sikerült utolérnem pár versenytársat, és megnyugvással tapasztaltam, hogy a 2500 méter körüli magasság őket is rendesen megviseli. A Rochilles hágóról (36 km, 2496 m) lefelé egymást előzgetve, buckás-patakos terepen ereszkedtünk a Laval menedékházhoz (39 km, 2040 m), ahol öcsém és az újabb frissítő állomás várt.


Laval menedékház A frissítőnél az italbekeverést és pár szem sárgabarack elpusztítását követően még 100 métert ereszkedtem, hogy nekivágjak a verseny legkeményebb szakaszát jelentő Beraudes-hágó megmászásának. Az alig több mint 2 kilométeren 850 méternyi szintet kellett leküzdeni a kőtörmelékes, néhol négykézlábas mászásba torkolló szakaszokon. A kezdeti szerpentinen néhány kanyar elég volt, hogy ismét orral szántsam a földet, és görnyedve, fújtatva kapaszkodjak fölfelé. Hamarosan utolért egy bottal felfelé nyomuló francia, de amint kielőzött, érezhetően visszavett a tempóból. Minden erőmet összegyűjtve rátapadtam, és ütemes léptekkel együtt nyomtuk felfelé. Hamarosan egy laposabb szakaszhoz érkeztünk, egy völgykatlan széléhez, melynek alján elképesztően kék színben popázó tó feszült. A tó mentén sziklás, törmelékes emelkedő következett, ahol a nap már teljes erővel tűzött le ránk.


felmenet Beraudes-hágó irányábaFolyamatosan izzadtságcseppek gurultak végig az arcomon, miközben a vakító víztükör vonzásába kerültem. Küzdöttem a gondolattal, hogy csak egy percre megálljak, csak egy percre mártózzak meg a vízben. De nem lehet, hiszen ez mégis csak egy világbajnokság. Ismét nekifeszültem az emelkedőnek, és a franciát kielőzve kapaszkodtam a fölém tornyosuló kopár csúcsok közé. Egyre több hófoltot kellett kereszteznem, miközben az ösvény egyre meredekebbé vált. A távolban már látszódott a hágó teteje, de még mindig képtelenül távolinak és magasnak tűnt. Az órám kijelzője 2600 méter tengerszint feletti magasságot jelzett, már csak 300 méter fölfelé, de milyen 300 méter! Az ösvény beleveszett a sziklák rengetegébe, és az út se volt többé út. Négykézláb kapaszkodtam felfelé, küzdve a magassággal és az oxigénhiánnyal. ereszkedés a Beraudes-hágóbólMár nemhogy futásnak, de gyaloglásnak se lehetett nevezni az előrehaladást, a pálya ezen szakasza kőkemény sziklamászásba torkollott. A Beraudes-hágó (42 km, 2895 m) tetején szurkolók lelkes tábora fogadott. „Bravo Hongrie, bravo!” Néhány pillantást vetettem a körülöttem nyíló panorámára, majd rogyadozó lábakkal tovább harántoltam a hágó túlsó oldalán. Néhány száz méter megtételét követően azonban eltűnt az út. Keskeny sziklahasadékhoz értem, melyben egy kötél vezetett tovább. A hasadék szélén fotósok csüngtek, és ha épp nem a kép készítéséhez megfelelő pózban kezdted meg az ereszkedést, hevesen integetve, franciául próbálták elmagyarázni, hogyan tartsd a fejed, lábad, kezed. Ez a szakasz már a mögöttem lévő futóknak is sok volt. Lehet, hogy futóverseny helyett hegymászásra neveztünk? Sikerült esés nélkül letudnom a kitett részt, hogy egy még kitettebb szakaszon, kötélbiztosítás mellett harántolhassak tovább. A szembejövő turistákat a kötél elengedésével alulról kerülgettem, miközben próbáltam nem lezuhanni. A magasság miatt nem éreztem magamat túl fittnek ahhoz, hogy ilyen bűvészmutatványokat hajtsak végre, de sikerült túlélnem a verseny legnehezebb szakaszát.


ereszkedés Monetiers feléKeskeny ösvényen, törmeléklejtők és hófoltok átvágásával haladtam tovább a Chardonet-hágó (45 km 2638 m) felé. Az emlékezetemből sajnos kimaradt, hogy van még egy 2600-as dombocska, mielőtt leérnék Foncouverte-be (54 km 1857 m). A frissítő előtt öcsém fotózott, miközben próbáltam magamra mosolyt erőltetni. A frissítőnél tömtem magamba egy kis gyümölcsöt, majd az Oli féle szuperport próbáltam a kulcsba önteni. Bénázásomat látva az egyik szervező hamar a segítségemre sietett. Egy kis vállveregetés, és már rohantam tovább, mert egy újabb hölgy, a francia Catherine Dubois (a tavalyi UTMB női bronzérmese) hagyott állva. Nem tudni, hogy az alacsonyabb, oxigéndús régió vagy a francia csaj formás feneke volt az oka, de ismét remek formába kerültem. Mindenesetre hamar hátrahagytam a lányt, és nekikezdtem az utolsó hegy megmászásának. Az elején gyors gyaloglást követően a laposabb részeken már váltakozva futottam-gyalogoltam. A Buffére menedékház (57 km 2076 m) előtt a patakból frissítettem, majd a szurkolók zaját magam mögött hagyva a hágóra szegeztem a tekintetem. Előttem pár száz méterre ismerős alakot véltem felfedezni. Nem értettem hogyan (mert már a Galabiere-n megelőztem, vagy mégsem?!), de Ispi gyalogolt előttem. Hamar utolértem, és pár percig együtt haladtunk tovább. Őt is a magasság kínozta fejfájás, végtagok zsibbadása és nehézlégzés formájában. Közben utolért minket Cathrine, én pedig úgy gondoltam, a végét az ő társaságában teszem meg. A Buffére-hágóig (60 km 2427 m) még csak-csak sikerült tartanom vele a lépést, viszont amint átbuktunk a gerincen, teljes erővel kezdte nyomni a meredélyt. Már nem sok erőm volt a küzdéshez, és a lelkesedésem is alábbhagyott, hogy egy nővel harcoljak, így kissé lemaradva néztem, ahogy az általa utolért futóval kezd újabb kemény csatába az elsőbbségért.


Mélyen a völgyben Célegyenesbenmegjelentek Le Monêtier-les-Bains apró házai, még közel 1000 méter szintet kellett ereszkednem alig 8 kilométeren. Már éppen elkezdtem élvezni a lefelé száguldást, amikor az egyik kanyar után újra emelkedni kezdett a pálya. Előttem is gyaloglásra váltottak, így én se erőltettem a futást. Az emelkedőt magam mögött hagyva még mindig magasan a völgy fölött vezetett az út. Elhaladtam néhány turista mellett, akik bíztattak, hogy már nincs sok hátra. Az ereszkedő azonban csak nem akart véget érni. A széles út keskeny erdei ösvényre váltott, mely több éles visszafordítóval, hosszú perceken keresztül vezetett lefelé. Az egyik túrázó bíztatva jelezte, már csak 2 kilométer a cél. Próbáltam rákapcsolni, de már nehezen vitt a lábam. Leértem a völgy aljára, és végre ismerős terepen haladtam a házak felé.


A település szélétől lekordonozott aszfaltúton, több száz szurkoló bíztatása közepette tettem meg az utolsó kilométert. A célegyenes előtt Andi apukája kiáltására hirtelen megtorpantam. Hát persze, a zászló, és már dobta is a kezembe a nemzeti lobogót. Kibontottam, majd magam fölött lengetve értem be a célba, ahol a hangosbemondóba zengett: „Tamás Karlowits-Juhász National Team Hungary!”


Férfiak
     
1. LORBLANCHET Thomas 6:38:18 FRA
2. SHERPA Dachhiri 6:56:08 NEP
3. DIPPACHER Matthias 7:16:58 GER
12. PAPP Gergely 8:12:58 HUN
19. KARLOWITS-JUHASZ Tamas 8:46:06 HUN
20. ISPANKI Zoltan 8:54:28 HUN

 

Nők
     
1. MORA Cécilia 7:53:18 ITA
2. MUDGE Angela 8:12:29 GBR
3. HAWKER Elisabeth 8:22:21 GBR
10. WERMESCHER Ildiko 10:03:32 HUN
19. BALOGH Andrea 10:20:30 HUN