A tavaszi idény első igazi terepversenyén a magas részvételi szám mellett a mezőny erőssége is figyelemreméltóan alakult. A pálya vonalvezetése ideális, mivel a közel 50 km-es körben mindösszesen 1500 méternyi szintkülönbség várt ránk. A verseny tökéletesen beleillett a felkészülésembe, hiszen az alapozás idején szintes terepet alig futottam, viszont síkon nagyon sok gyors edzést végeztem. A Vértesi Terepmaratonon végre lehetőségem volt felmérni az állapotomat és az edzésmódszerem sikerességét.

A vetélytársak tekintetében 2-3 versenyzővel számoltam, de legbelül tudtam, hogy adott esetben érhetnek meglepetések az „üldözők” táborából.

A verseny előtti napokon egy ráhangoló résztávos edzésen kívül csak könnyű futásaim voltak, a szombati napon viszont a pihenésé volt a főszerep. A szerdai „3 percesek” végén az edzőmnél – Szász Lacinál – érdeklődtem, hogy az edzés megfelelő volt-e a vasárnapi menetre. Természetesen megnyugtató választ kaptam: „Carlos, senki se fogja bírni veled a tempót, ha ilyen gyors vagy”. Persze utólag kiderült, hogy egyvalaki mégis bírta, de az illető még nálam is gyorsabb.

Étkezés tekintetében próbáltam tudatosan készülni, és Lőrincz Olivér írása alapján töltöttem fel a szénhidrát raktárakat nagyrészt zabpehely és tészta fogyasztásával. A verseny előtti este egy tál müzli volt a menü, majd a reggeli rajtig csak tiszta vizet ittam.

A bemelegítést, ami 3 kilométer könnyű kocogásból és 10 db lendületes „repülőből” állt, Papp Gergővel és Eördögh Ákossal együtt végeztem. Az övtáskámban 3 dl híg izotóniás italt, egy Mars szeletet és magnézium tablettákat vittem. A hajnali 5-6 C°-os hőmérséklet a rajtig már 12-13 fokig emelkedett, és várható volt, hogy 20 C° fölé kúszik.

Pontban kilenckor rajtolt Szárról – a három távon összesen résztvevő – több mint 200 versenyző. Az élmezőny és a kezdeti tempó belövését Ákos vállalta magára, így Gergővel kissé leszakadva próbáltuk elkerülni a fejetlen bekezdést. Előttem Szabó Gabi és Bellus Áron vitték az iramot, mely 4 perc körüli ezreket jelentett. Ahogy ráértünk az emelkedőre, és megérkezett a terep, a tempó is lassulni kezdett. Előttünk Szabó Gabi és a félmarathonisták 3 fős bolya haladt.

A Körtvélyesen lévő első frissítőt elhagyva Gergővel összeálltunk, és próbáltunk felzárkózni, azonban a gyorsuló iramunk hamar megtört, mert az egyik kanyart elvétve letértünk a félmarathon útvonalára, és ha nem jön velünk szembe az egyik rendező – aki az irányító táblákat hozta – tartok tőle, hogy a dobogót is elveszítjük. Gyors hátraarcot követően tövig nyomtam a gázt, és az elénk kerülő versenyzők mellett elrobogva próbáltuk visszaszerezni a pozíciónkat.

A hirtelen iramváltásnak természetesen meglett az ára, és a második ponton már esztelenül próbáltam töltekezni. A Hársas-völgyi fordítónál már „csak” másfél perces előnye volt Gabinak, de nekünk se volt több a mögöttünk haladó Kopcsányi Zolival és Hajduska Balázzsal szemben.

A hőmérséklet közben érezhetően emelkedett, és a szemembe gördülő izzadságcseppektől alig láttam az útvonalat jelző narancssárga pöttyöket, melyek hol sűrűn, hol ritkábban voltak, mintha minden kilométer kijelölését más végezte volna. A negyedik ponthoz érve próbáltam kideríteni, hogy kinél lehet „dugni”, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy egy másik rendezvény pontjára keveredtünk. Gergővel elborított minket a düh, miközben kerestük a tovább vezető utat. A percek közben peregtek, mire Gergő végre észrevette a hajtűkanyart, és a helyes irányt. A Várgesztesen lévő 4. frissítőhöz kicsit elcsigázva értünk, főleg, hogy Kopcsányi Zoli is beért minket. Gergőnek gondolom a legrosszabbkor jött a holtpont, és lemaradt tőlem.

Zoli előtt haladtam pár méterre, és próbáltam fejben helyrerakni a dolgokat. Gergővel hiába hajtottunk, a tájékozódás és a kisebb elkavarások teljesen kimerítettek minket. Bár Gergő vélhetően az iramtól szakadt le, most újabb – és talán frissebb – vetélytárs lépett a helyére. Bár túl voltunk a táv felén, éreztem, hogy a tempó nekem is gyorsabb volt kelleténél.

Zolitól próbáltam eltávolodni, de az újabb kereszteződések és újabb megállások miatt újra utolért. Belassultam, és magamra engedtem Zolit, miközben próbáltam pihenni. A vérteskozmai pontra így együtt értünk, ahol kólát és cukros kompótot fogyasztottam. Egy kellemesen lejtős aszfaltút következett. Ahogy csorogtunk lefelé, elkezdett dolgozni a cukros lötty, és éreztem, hogy újra húz a motor. Különösebb erőlködés nélkül kezdtem gyorsulni, és hamar eltávolodtam Zolitól.

Az egyik kanyarban Szasza bukkant fel, és sűrűn kattogtatott a gépével, én próbáltam mindehhez mosolyogni. Itt a gyors pálya, és a lendületes futás véget is ér, és hosszú, de jól futható emelkedő következett. Rádőltem a pályára, és aprózó léptekkel, jó ritmusban haladtam fölfelé. A Kapberek-pusztánál lévő ellenőrző pontot elhagyva az egyik rendezőtől kaptam a számomra eléggé megdöbbentő hírt, hogy a cél még 6-7 kilométer. Az órám szerint 1-2 kilométer lehetett hátra, de a helyszín se volt ismerős, amiből arra következtettem, hogy az útvonal változtatásból adódóan még hosszabb lett a táv. A korábbi frissítőt üres kulaccsal hagytam ott, mondván, hogy a célig már nem lesz szükség folyadékra. Amint végigfutott bennem a gondolat, már éreztem is a kisebb rángásokat a combomba. Visszavettem a tempóból, pedig 1-2 percre lehettem az élen futó Szabó Gabitól. Az utolsó frissítőnél még ittam egy kólát, és a látótávolságba került Gabi után vetettem magamat.

Gabi nagyon lassan haladt, így hamar beérhettem volna, de amint észrevett, egyből iramot váltott, és sebes léptekkel eltávolodott tőlem. Csak legyintettem, mert hiába volt bőven erőm, az egyre jobban rángató görcs nem engedte a gyorsabb tempót.

Szárra érve már 100 méterre nőt köztünk a különbség, de az egyre erősebben támadó görcsök minden erőmet elemésztették. A célvonal átlépésekkor az órám számlapján megjelenő célidő és átlagos sebesség a terveimnek tökéletesen megfelelt, de az utolsó kilométereken történtek figyelmeztettek, hogy nem volt tökéletes a futás.