The North Face Ultra Trail Tour du Mont Blanc 2007 - II. rész

Fénykígyó az éjszakában

Lassan besötétedik, a kontúrok elmosódottá válnak körülöttem. Néha egy-egy reccsenés szakítja meg a csendet, a távolban újra meg újra felerősödő éljenzés és tapsvihar hallatszik. Les Contamines-ben valóságos szlalompálya vár minket. A kiszalagozott futópálya az elképzelhető legkuszább vonalvezetéssel tekereg a nézők sokasága között. Mellettem pár méterre már visszafelé futnak, így többször is találkozhatnék apukámmal, de ő valószínűleg már alszik, mert holnap hosszú nap vár rá. Ismét feltöltődöm a sok biztatástól, bekapok egy tányér sós levest, és haladok tovább az első 2500 méter körüli hágó, a Croix du Bonhomme felé.

Többször botlok az út mellett takaróban üldögélő szurkolókba, hihetetlen, hogy a közel nulla fokban is képesek itt ücsörögni, csak hogy lássanak minket. La Balme kolompjainak hangját már messziről hallani, ez az utolsó frissítő a hágó előtt, úgyhogy itt újra eszem egy levest. Megkezdjük a kapaszkodás, hogy 6 km-en keresztül újabb 700 métert hagyunk magunk mögött. Az egyik kiugrónál önkéntes sorolja a helyezéseket, pont 60. vagyok. Gondolataimba merülök, majd belekezdek egy merész játékba. Nyomom felfelé és számolok: 59, 58, 57, 56... mire felérek, már a 45. helyen járok, és nagyon jól érzem magam. Az ég komor sötétjét millió csillag ragyogása töri meg. A távolban villogó lámpa fénye jelzi, felértünk a legmagasabb pontra, és ismét ereszkedhetünk lefelé.

Lejtőn bárki tud futni! Visszhangzik fülemben a klasszikus beszólás, hallottam idehaza jó néhányszor, de most 5 km-en keresztül, 930 m szintet veszítek folyamatosan vízmosásokat és patakokat keresztezve. Néha muszáj megállnom, és a lámpám fényével pásztáznom az előttem elterülő meredélyt. Kutatom a sok ezer kiakasztott neonzöld, fényvisszaverő jelzés egyikét, hogy felmérjem az irányt, majd ismét nekirugaszkodom. Hajnali 1 órakor érek Les Chapieux ellenőrzőpontjára. Szlalom-pálya van kialakítva itt is, hogy minél többször láthasson a nézőközönség. Több tucat ember keze csattan érkezésemre. Már 6 és fél órája vagyok úton és 49 km-t sikerült megtennem 2800 méter szinttel. Húslevest próbálok keríteni, de a minestrone leves jelzi, megérkeztem Olaszországba. Kicsit szusszanok, majd ismét nekivágok az éjszakának, hogy elérjem a következő 2500-as hágót, a Col de La Seigne-t. De addig még 10 km-t és több mint 700 méternyi szintet kell magam mögé utasítanom. Kellemes aszfaltút kanyarog a hágó felé, melyen viszonylag gyorsan haladok, és frissnek érzem magamat. Tartom a pozíciómat, habár lefelé megelőztek néhányan, az ötvenedik hely körül lehetek. Csatlakozik hozzám néhány francia, akikkel felváltva előzgetjük egymást, mígnem a hágóhoz vivő meredély aljához nem érünk. Itt lemaradok, és próbálok könnyíteni magamon. Felfelé nem sikerül utolérni őket, gyorsan haladnak, és érzem, hogy nagyon fáradok. Furcsa érzések kerülgetnek, talán nem ettem eleget és valami nincs rendben a lábammal.

A hágónál jeges szél fogad, hiába öltöztem fel, ráz a hideg a fáradtságtól, és kimerült vagyok. Leülök egy sziklára, és lehúzom mindkét zoknimat. Az egyiken egy egyforintos nagyságú vízhólyag a termés, a másikon egy feleakkora. Azelőtt soha nem fordult elő ilyen, és pont itt és pont most, hát ez nem lesz kellemes. Próbálok szerezni egy biztostűt, de eredménytelenül. Ismét gondolataimba merülök, és eszembe jut, hogy amikor otthon állítgattam a Csabától kölcsön kapott zsákot, volt rajta egy biztostű, melyet pont egy ilyen esetre hagytam rajta. Hamar kiszúrom mindkettőt, és lassan továbbindulok. Még mindig ráz a hideg, és egyre kimerültebbnek érzem magamat. Lefelé tartok a Veni-völgybe, mikor hirtelen a görgetegen megcsúszik a lábam. Fájdalom hasít a jobb bokámba... féllábon, összeszorított fogakkal ugrálok tovább. Bicegek pár métert, nincs semmi baj, nincs semmi baj - mondogatom - , nem komoly, mindjárt elmúlik. Pár perc múlva már nem is érzem, és újra futva haladok lefelé. Gondolataim ismét elkalandoznak, keresem az okokat a történtekre. A cipő nem volt megfelelő, ezt már korábban is gyanítottam, kicsit nagy volt rám, de hát majd beledagad a lábam, hát bele is dagadt, csak éppen a bokámnál. Több mint 10 éves futómúlttal ilyen hibát vétek... hát ezt megérdemlem.

Az Elisabetta kunyhóhoz érve utolér Olipapa. Váltunk néhány szót, kicsit ő is fáradtnak érzi magát, de a tervei szerint halad. Felajánlom, hogy megvárom, de hamar kihűlök, így inkább a javaslatára tovább indulok. A futás egyre rosszabbul megy, nagyon kimerültnek érzem magamat, és a lábam is elkezd fájni. Elfutok a Combal-tó mellett, majd ráfordulok az Aréte du Mont-Favre-hoz vezető újabb emelkedőre. Ismét 400 méternyi szintet hagyok magam mögött. A fájdalom közben erősödik, de nem a bokámnál érzem. A sípcsontom mellett lévő szalagnál fáj. Iszonyú hideg van, újra és újra beleremegek, de kitartás, mindjárt hajnalodik, és a felkelő nap sugarai majd újra felmelegítenek. A frissítő előtt utolér Olipapa, próbálom követni, de pár méter után leszakadok tőle. A ponton iszom egy kólát és eszek pár szem aszalt barackot, majd elindulok a Courmayerbe vezető meredek sípályán, de nem tudok lefelé futni. A lejtő soha véget nem érő kanyarulatai tovább apasztják a maradék erőmet, de egy gondolat tovább röpít a város felé, odalent elláthatják végre a sérüléseimet, és találkozom apukámmal is.

Féltávnál

A város még szunnyad, de az egyik fordulóban vaku villanása jelzi, már várnak minket. Az órám stoppere 11 és fél órát jelez, és 77 km van a lábaimban. Nem is rossz, eddig a tervek szerint haladtam, de az állapotom rosszabb, mint annak idején a célban volt. Az utca végén megpillantom a kordont és a szalag mellett egy piros ruhás lányt. A feleségem!!! Hogy lehet??? Hiszen... Emővel mára túrát terveztek és képes volt hajnalok-hajnalán felkelni, csakhogy láthasson. Szorító ölelése és édes csókja hatására pár pillanatra minden fájdalmam elmúlik. Sajnos csak pár pillanatig tart az idill, mert a visszatérő fájdalom az orvosi részleg felé kényszerít minket, de oda már csak egyedül mehetek. A parkolónál megpillantom apukámat, intek neki is, csak pár perc és újra itt vagyok.

Az ágy előtt az ápolók mosolya fogad. Próbálok lehajolni és lehúzni a cipőmet, miközben persze folyamatosan be akar görcsölni a lábam, hát alaposan megizzaszt a feladat. A zoknim valaha fehér volt, most sáros-barna színben díszeleg. Az egyik hölgy elkéri, hogy kidobhassa, én tiltakozom, elvégre még ki lehet mosni. Közben kérdezgetnek, hogy érzem magamat, milyen volt az éjszaka, majd egy fecskendővel barnás-pirosas folyadékot készülnek befecskendezni a sérült bőrrész alá. Előtte persze figyelmeztetnek, hogy kellemetlen lesz, de az adott pillanatban szinte nem is érzem, amint a friss sebet égetni kezdi a jódos folyadék. Hatalmas kötést erősítenek a lábamra, mintha el lenne törve. Később kiderül, hogy a szuperszilárd rögzítés következtében nem is érzem a hólyagok okozta sebeket. Tiszta zoknit húzok a lábamra, majd megköszönöm a remek ellátást.

Kiérve kicsit kaotikus a helyzet, mindenfelé szalagkorodon, és a pár nézelődő sem tud útba igazítani, merre mehetek tovább, ugyanis még nem történt meg a chippem leolvasása. Virág és apukám sietnek segítségemre, miközben kérdések sorát kapom. Úgy terveztem, hogyha lesérülök, vagy nem fog menni a futás, akkor végigfényképezem a mezőnyt, amint áthalad a verseny legnehezebb részén a Ferret-hágón. El is kérem apukámtól a masinát, ami pont befér a kulacstartóm egyik fülébe. A helyzetem nem túl fényes, bár Gábor és Olipapa is csak 20 percnyire van előttem, és remek időben vagyok, de úgy érzem, a futás nem fog menni tovább ilyen iramban. A felkelő nap már megsüti a fölöttünk magasodó négyezreseket és a Mont-Blanc csúcsát is, és habár rendkívül hideg van, az erőm kezd visszatérni. A folytatás mellett döntök, és szomorú búcsút veszek szeretteimtől. Virággal már csak a célban fogok találkozni, apukám viszont továbbindul a következő nagyobb ellenőrzőponthoz, a 122 km-nél lévő Chapex Lac településhez.

1. 2. 3. 4. 5. 6.