The North Face Ultra Trail Tour du Mont Blanc 2007 - V. rész

Időtlen éjszakában

A fájdalomcsillapító hatása elmúlik, nem kell tovább aggódnom, és az újabb tányér forró levestől ismét erőre kapok. A hegy lábánál hatan állunk össze a hegy ostromához. Az első szakaszon egy olasz diktálja a tempót. Én a második helyre kerülök, mögöttem négy ember fújtatása hallatszik. Kemény tempóban haladunk felfelé, de az ösvény folyamatosan mind meredekebbé válik. A következő jelzés magasan a fejünk felett fluoreszkál, és az előttünk lévők lámpáinak pásztái is messze fölöttünk húznak el. Az idő nagyon kellemes, már-már túlságosan is jó. Micsoda szerencsénk van, el sem tudom képzelni ugyanezt esőbe vagy hóesésben. Fél órán át vezeti az olasz a csapatot, mikor hirtelen félre áll, és én kerülök az élre. Nem sokáig tudhatom magamnak a sereghajtó szerepét, mert pár perc múltán a mögöttem lévő francia áll az élre. Elképesztő tempóba kezd, melyet a csapat hátsó tagjai nem sokáig bírnak tartani. Előbb az olasz, majd a többiek is leszakadnak rólunk. Én élvezem a helyzetet, habár kicsit nekem is erős a tempó, de fölfelé legalább engedi a lábam a gyorsabb haladást. Sorra érjük utol az előttük lévő versenyzőket, de az emelkedőnek csak nem szakad vége. Már több mint egy órája, hogy elindultunk. Beszédbe elegyedünk egymással. Megtudom, hogy ismét a tavalyi győztes, Marko Olmo nyeri az idei viadalt is. Mi a titka, kérdezem, és hol van Scott Jurek, Dawa Sherpa és Vincent Delebarre? Scott és Vincent feladta. Olmot nem tudják megverni, mert szinte semmit sem pihen, és soha nem áll meg. Az egész versenyt evés nélkül csinálja végig, csak néhány apróságot fogyaszt az út alatt. Nagyon takarékos és ez a titka.

Kétórás emelkedőt követően ellaposodik az út, és a francia futásra vált, gyorsan eltávolodik. A ponton nincs frissítés, csak a chipemet kell lehúzni, és máris a Vallorcine-be tartó meredély tetején találom magamat. Ködös emlékképek villannak fel a 2004-es versenyről. Athosz telefonja itt ért utol, hogy bíztató szavakkal buzdítson Homa barátommal. Előveszem a telefonomat, és egy sms-t jelez a képernyő. Sietve olvasom: Hajrá... ! Nyomjad! Isten vagy! Elmosolyodom, és nem is kell megnézni, kitől kaptam, a stílusa alapján csak Athosz barátom lehet! Eszembe jut a feleségem, akivel az utolsó pár kilométert együtt fogjuk megtenni a célig, és a futótársaim, akik most otthon a gép előtt izgulnak. Ők mind bíznak bennem, folytatnom kell. Előttem van a hosszú szerpentin képe, mely cikk-cakkba vezet a hegy lábához. Annak idején maximális sebességgel döngettünk le itt, és rendkívül élveztem a száguldást. Most viszont a gyalogtempótól sem gyorsabb a sebességem. Fél óra múltán leérek egy laposabb részhez, ahol 2004-ben Bialkó Gabi várt. Most Olipapával együtt már Chamonix-ban alusszák a győztesek álmát. Az út újra kiszélesedik, de az egyik kanyarban a fák sűrűjébe vezetnek a szalagok. Nagyot sóhajtok, és felkészülök a legrosszabbra. Egy gyökerekkel és sziklákkal tarkított, néhol szinte függőleges részekkel szabdalt terepre érek. Annak idején is átkoztam ezt a szakaszt, mert hol egy vízmosás alján, hol pedig valóságos dzsungelen vitt keresztül. A tempóm tovább lassul, minden lépésnél megcsúszik a lábam, és újra belehasít a fájdalom. Lelkileg és fizikálisan is a szakadék szélén egyensúlyozok, és már nagyon várom, hogy vége legyen.

Már nem vagyok egyedül

Hosszas botorkálást követően lámpák fényei tűnnek fel az ágak rengetegében. Az órám számlapja fél kettőt jelez. Ismét több mint három órámba tellett a 10 km-nek és közel 800 méternyi szintnek a megtétele. A sebességem mit sem változott. Itt állok 147 km-nél, és 31 órája vagyok talpon. Bár az előttem álló 16 km-en már nincs túl sok emelkedő, végignézve magamon nem sok bíztatót látok, hogy 4 órán belül célba érjek.

Betántorgok a pontra, és próbálom rendezni soraimat, mikor meglátom a felmentő sereget! Virág áll apukám mellett, és már rohan is elém. Megöleljük egymást, miközben próbálok talpon maradni. Meséli, hogy Olipapa és Bialkó Gabi milyen nagyszerű helyezést értek el, és hogy milyen kalandos volt az útja Chamonix-ból idáig. Egy Argentin autóssal érkezett, akit az út mellett stoppolt le. Na meg, hogy mennyire nem tudott aludni és kivárni, hogy Argentiere-be érjek, ahonnan együtt terveztük a befutót. Az asztaloknál járkálva próbálok minden ehetőt magamba tölteni, miközben apukámmal is váltok néhány szót. Látszik, hogy teljesen ki van merülve, és már nem bírja tovább. Virág próbál célozgatni rá, hogy esetleg innen is bekísérhetne. Habár sose futott azelőtt ennyit, az én tempómmal jelen esetben nem hinném, hogy gondjai lehetnének. Tehát eldőlt, innentől kezdve együtt tesszük meg az utolsó kilométereket, mit sem sejtve, hogy a legkeményebb szakasz van hátra. Elbúcsúzom apukámtól és megköszönöm neki a segítséget. Már nagyon ráfér a pihenés, mivel ő is 24 órája talpon van. Bekapcsoljuk a fejlámpákat és elindulunk a 6 km-re lévő Argentiere felé.

Párban az éjszakában

Aprózva, futó lépésekben kezdünk neki az útnak. Egy nagyobb gyalogló társaságot érünk utol. Leelőzzük őket, de mögöttünk a lépéseik zaja nem távolodik. Tartják velünk az iramot. A terep ideális, kellemes emelkedő. Furcsa módon a lábfájásom is elmúlik. Olyan érzésem támad, mintha száguldanánk. Kiérve a faluból kisebb házak mellett vezet tovább az út. Néhol süppedős, sáros pocsolyák nehezítik az előrejutást, egy párat nem sikerül időben észrevennünk. Virág remekül diktálja az iramot, bár néha szólok, hogy túl gyors, és nem bírom tartami. Az egyik pillanatba hátranézek, és csalódottan veszem tudomásul, hogy a mögöttünk lévők bizony nem futnak, hanem jó erős tempóban gyalogolnak, és így is képesek tartani a mi "futó" tempónkat. Hát ezek szerint mégse száguldunk, és jó, ha 5-6 km/h sebességgel haladunk. Az ösvény lassan elkanyarodik, és néhány helyen keresni kell a jelzéseket. Elérjük a völgy oldalát, ahol erősen emelkedni kezd a terep. Gyaloglásra váltunk, de amilyen hamar elmúlt a lábfájásom, most olyan gyorsan tér vissza és erősödik. A futás megtette a hatását, már a séta is rendkívül fájdalmas, szinte mindegy, hogy állok vagy gyaloglok vele. De jól jönne most a fájdalomcsillapító! Reménykedem, hogy a következő ponton is lesz. Ugyan csak 200 méternyi szintemelkedést kell elméletileg leküzdenünk, most minden méter rendkívül kimerítően hat. Csak Virág nyugtató szavai motiválnak, hogy csak a pontig tartsak ki. Onnan sokkal könnyebb lesz. Ismét többen leelőznek, szinte mindenki fut vagy kocog a végén. Elkeseredésemet tovább fokozza a lassúságom. Sose érek célba... A távolban lámpák fénye dereng, az órám szerint több mint egy órája jövünk, de most ismét egy rendkívül meredek szakasz állja az utunkat. Óvatosan lesántikálok a lejtőn, mikor beérünk Argentiere házai közé. Újabb 10 perc telik el, mikor beérünk a pontra. Másfél órába tellett a 6 km megtétele, és annak ellenére, hogy az eddigiekhez képest sík volt a terep, még mindig gyalogtempóban haladunk.

A ponton újabb csapásként ér, hogy náluk nincs fájdalomcsillapító, és nem is tudnak szerezni. Próbálok enni valamit, de már az állás is nehezemre esik. Az állomás főnöke bíztatni próbál, hogy már csak 9 km van hátra, és mindez lefelé. Hamar célba érhetünk, ez némileg vigasztalóan hat. Az éjszaka közepén járunk, pont három óra van, és 32 és fél órája vagyok úton. Három évvel ezelőtt csak 31 órán keresztül tartottak a megpróbáltatások, most egy teljesen új dimenzióba léptem át. Fizikálisan egész elfogadható az állapotom, de a lábam rettentő mód fáj, és a fájdalom most már állandósult. Lelkileg a víziók világából csak a feleségem tud újra és újra kiszakítani. Azelőtt sose éltem át ehhez hasonlót. Óriási harc dúl bennem, folyamatos kétségek közepette, de mindig van valami, ami tovább lök a cél felé.

1. 2. 3. 4. 5. 6.