The North Face Ultra Trail Tour du Mont Blanc 2007 - VI. rész

Soha nem érünk célba

Úgy számolom, hogy a hátralévő szakaszt 2 óra alatt képes leszek megtenni, mivel elvileg ez a verseny legkönnyebb része. Elindulunk a völgyben Chamonix irányába, és mindketten várjuk, hogy feltűnjenek a város fényei. Magasan felettünk az Argentiere gleccser roppant jégtömege húzódik, majd a Mer de Glace gleccser alatt visz tovább az út. Újabb és újabb futók hagynak le minket, de már képtelen vagyok futni. Újabb emelkedő következik, majd lejtő és újabb emelkedő, melyet alattomos gyökerek szabdalnak szét. Átkozom a pontőrt, mert azt mondta, nem lesz több szint felfelé, már csak lefelé haladunk, ez már csak egy könnyű szakasz. Hát akkor ez mi?! - ordítok dühömbe. Virág csal szótlanul halad mellettem. Tudja, hogy ez most nem neki szól. Tudja, hogy kezdek belül összeomlani. Hosszú egyenesek következnek, melynek nem látom a végét. Minden pillanatban arra gondolok, hogy álljunk meg, nem bírom tovább. Virág próbálja tartani bennem a lelket. Sikerülni fog, sikerülnie kell. Több mint 150 km-rel a lábamban nem adhatom fel, mert feladni Courmayerben vagy Champex Lac-ban kellett volna, de itt már nem. Újabb emelkedő és újabb gyökeres ösvény. Futók és futók, de már csak magammal versenyezhetek. Az elhaladó lámpák fényei házfalakat világítanak meg. Mindjárt beérünk... De azok nem házfalak, csak fák törzsei. Egymás után jönnek a víziók, és kezdenek összefolyni az események. Közben eltelik egy, majd két óra, de sehol a város fényei. Ismét egy hosszú egyenes, és én ismét kiabálok. Hogy lehet, hogy már két óra is eltelt és még mindig sehol a város?! Ebben is félrevezetett a pontőr. Ki tudja, mennyi lehet hátra?

A távolban az égen narancsos derengés látszik. Igen, közeledünk, ezek a város fényei. Együtt örülünk Virággal. A következő pillanatban az út elkanyarodik, és a fények mögénk kerülnek. Távolodunk... Szidom a rendezőket, szidok mindenkit. Hogy lehet ilyen útvonalat kitűzni a végére?! Ez most keményebb a Ferret-hágónál és Bovinje emelkedőjénél is. Újabb fél óra telik el, és hol közeledünk, hol távolodunk a fényektől. Néha megállok, Virág próbál erőt önteni belém, de már egyre kevésbé megy. Szeretnék már végre beérni a célba!

Finishben

Az előző ponttól két és fél óra telik el, mire elérjük az első házakat és egy sétányt, melyen hosszú egyenes vezet keresztül. Én ezt nem bírom tovább. Inkább fussunk a végéig. Hirtelen útkereszteződéshez érünk. Egy kocsi fékez előttünk. A benne ülő férfi és nő kinyitja az ajtókat, és már bömböl teljes hangerővel a zene. A nő kipattan, és tapsolni kezd. Mosolygunk a helyzet láttán, és megköszönjük a bíztatást. Közel 100 métert teszünk meg, mikor újra halljuk a zenét. Megérkezett a többi futó is. Újabb hosszúra nyúlt percek telnek el, miközben egyre közeledünk a fényekhez, és már Virágnak is kezd ismerős lenni a terep. A jégcsarnokhoz érve hátranézek. Több lámpa imbolygó fénye közelít. Hát ők már nem előznek le! Gyerünk, fussunk! "De hát még több mint egy kilométer" jegyzi meg Virág, de nem érdekel. Egy kis hidat keresztezve vaku villan. Virág mosolyogva jegyzi meg, hogy sajnos őt fotózták le helyettem. A házak között kanyarog az út, és a szélén álló szurkolók tapsolnak. Elérjük a szalagozott kordon elejét, innen még kb. 500 méter van hátra. Próbálom minden erőmet összeszedni, de fáj mindenem, a lábam mintha ki akarna szakadni. Már bent vagyunk a központban, mikor az egyik kanyart követően vakító reflektorok tűnnek fel. Újra vakuk villannak, és a távolban a célkapu körvonalai rajzolódnak ki. Kézen fogva futunk, de Virág elengedi a kezemet. Az utolsó pár méter csak az enyém.

"Finisher"

A hangulatom emelkedetté válik. Karnyújtásnyira vagyok a sikertől. Sikerült! Sikerült! Még egy utolsó kép, mely megörökíti a pillanatot, és már a szervezők karjaira támaszkodva zuhanok a székre. Az órám számlapján hajnali fél 6 van. Néhány másodperc híján 35 óra alatt, a 333. helyen sikerül célba érnem.

Virág széles mosollyal álldogál előttem, majd megölel és csókot nyom a számra. Én magatehetetlenül, szétterülve, mint egy rongybaba ücsörgök a széken, és szemlélem a körülöttem lévő világot. A célkapu felett lévő lámpatestek nappali világosságot árasztanak, így mondhatni reflektorfényben vagyok. A háttérben taps hallatszik, és újabb versenyzők érkeznek meg. Virág segít lábra állni, majd lassan elbicegünk a szállásunkra, ahol egy forró zuhanyt követően ágyba zuhanunk.

Másnap kisétálunk a befutóhoz, és tapsolunk a még csak most célba érőknek. Egy apukát kísér két kicsi lánya az utolsó métereken, majd egy idősebb férfi zászlót lengetve lépi át a kapu vonalát. A kordont hatalmas tömeg szegélyezi. Percről percre felerősödik a taps és Vangelis zenéje. Közel 45 órás küzdelmet követően méltó fogadtatásban részesülnek a mezőny utolsó tagjai. Lassan búcsúzunk Chamonix-tól és az Ultra Trail Tour du Mont Blanc mezőnyétől. Újabb cél felé vesszük az irányt: hazaindulunk.

Az én köröm

A hazafelé tartó utunk elég hosszúnak bizonyul ahhoz, hogy végiggondoljam az elmúl napok történéseit. A bokám helyén lévő hatalmas duzzanat rávilágít, milyen kevés edzéssel és mennyire felkészületlenül vágtam neki a versenynek. Tény, hogy sikeres célba érésemet kizárólag a korábbi évek kilométereinek, és az út során velem lévő családomnak köszönhetem. Apukám, aki egy ismeretlen világban az egyedüli kapaszkodóm volt, vitt keresztül a versenyen. Feleségem, Virág, aki arra sarkalt, hogy eljussak hozzá, és együtt érkezzünk meg a célba. De sokat segített Athosz és Csabika sms-e is, mert a legjobbkor küldték el nekem. Rendkívül fontos kiemelni a szervezők és a környező lakosság hihetetlen támogatását. A több ezer önkéntest és több száz szervezőt, akik mind értünk voltak, és mindent nagyon tökéletesen végeztek. Valamint köszönet a "Fehér Hegynek" a csodálatos időért és a feledhetetlen látványosságokért!

Habár a 2007-es versenyem nem úgy sikerült, ahogy terveztem, ennek ellenére bátran ajánlom minden kedves sportolónak, hogy - megfelelő felkészüléssel - próbálja ki, mire képes, és tartozzon a "Finisher"-ek egyre bővülő táborához.

Karlowits-Juhász Tamás

1. 2. 3. 4. 5. 6.