The North Face Ultra Trail Tour du Mont Blanc 2007 - III. rész

Végtelen emelkedő

A majd' félórás pihenőnek és némi étel elfogyasztásának köszönhetően szinte teljesen regenerálódok. Elmúlik a hidegrázás, és a görcsök sem kínozzák tovább a lábaimat. Habár a jobb bokám fölött továbbra is fáj a lábam, a lassú kocogás és gyors gyaloglás váltogatásával nekivágok a hágó felé vezető útnak. Az előttem álló szakasz 21 km-en keresztül 1350 métert emelkedik, és a legmagasabb pontja a 2537 méter magasan lévő Ferret-hágó. A rendkívül hosszú kaptató és a túloldalon lévő meredek ösvény a versenyzők többségét feladásra kényszeríti. A fölém tornyosuló Fehér-hegy és a soha véget nem érő emelkedő igazi kihívás a test és lélek számára egyaránt.

Courmayerből kiérve a felkelő nap melege csalogat felfelé a zord, árnyékos völgyből, és tudom, képes leszek keresztül vágni Európa gerincén. Hasonló gondolatoktól vezérelve tartok a Bertone menedékház felé, melyhez az első komolyabb emelkedő vezet 5 km-en keresztül, 800 méternyi szinttel. A ház előtti kanyarulatban, az emelkedő tetején vakító fehérséggel bukkan ki a Mont Blanc csúcsa, és innen már napsütésben haladok tovább. A menedékháznál elidőzök néhány percet, megeszek egy almapürét, és próbálom kimasszírozni a sérült szalagot.

A következő szakasz kellemes hepehupás, mondhatni sík terep, mely 7 km-en keresztül visz az alig 30 méterrel magasabb Bonatti menedékházhoz. A könnyű terep ellenére szomorúan veszem tudomásul, hogy a szalagom annyira el van merevedve, hogy se síkon, se lefelé nem tudok vele futni, vagy hosszabbakat lépni. Egyre-másra utasítanak maguk mögé a mellettem elhaladó versenyzők, és bennem tehetetlen düh válik úrrá. Miért nem tudok futni?! A fájdalom közben egyre erősebb, néhány lejtőn a lejutás is komoly feladattá nő. Máskor ezeken a lejtőkön legurulva veszek lendületet, és jutok fel a következő emelkedő tetejére. De most nem máskor van! Mi lesz a hágó túloldalán? Vajon hogyan jutok le? És tovább... még éppen csak féltávnál járok. Tényleg megéri nem kudarcot vallani, nem föladni?

Terhes gondolataimat némileg enyhíti a táj szépsége, a friss szellő, a melengető napsütés. Igen, megéri! Hiszen gyönyörű helyen vagyok, gyönyörű időben. Ennek örömére ismét elkattintok egy képet. Más nem fényképez, így legalább lesz néhány kép a barátaim számára, hátha ők is kedvet kapnak ehhez az őrültséghez.

Végre elérem a Bonatti menedékházat, ahol frissítek, majd megkezdem az ereszkedést az 5 km-re lévő Arnuva frissítő állomáshoz, mely 200 m-rel alacsonyabban fekszik, a hágó aljában. A pont előtt tábla jelzi: tedd láthatóvá a rajtszámodat! Ismét vaku villanása dokumentálja, ide is elértem. Némi frissítő és narancs elfogyasztása után csüggedve nézek föl az előttem magasodó gerincre. A hágó felett többször átrepül a filmesek helikoptere, alatta apró pontokként sárgállanak a tetőn lévő oxigénsátrak. A hőmérséklet gyorsan emelkedik, és a napsugarak is egyre jobban melegítenek. A szerpentin elhalad az Elena menedékház előtt, ahol szurkolók tapsolása bíztat. Néha megállok és elkattintok néhány képet a mögöttem felfelé küzdő futókról. Futók... itt szinte mindenki gyalogol, így legalább nem előznek le annyian. A fényképezőgépem láttán mindenki mosolyog, többen felajánlják, hogy rólam is készítenek egy képet. Helikopter közeledik, visszhangzik a völgy a rotor zúgásától. A hágót filmezik, majd felém fordulnak, és már karnyújtásnyira lebegnek előttem. Az operatőr hadonászik, majd feljebb emelkednek, de a következő pillanatban ismét szembe találom magamat velük. Több kört írnak le a csúcs fölött, majd Courmayer felé veszik az irányt.

A hágó tetejét pontba délben érem el, és elégedetten nyugtázom, hogy 17,5 óra alatt 98 km-t és 6350 méternyi szintet sikerült megtennem. Leheveredem és pár perc erejéig élvezem a szélcsendet és a napsütést. Habár a verseny legkeményebb szakaszán vagyok túl, innen több mint 1000 m szintet kell ereszkednem 9 km-en keresztül, hogy elérjem a völgy alján elhelyezkedő La Fouly erdészházat, ahol ismét frissíthetek. Előszedem a fáslimat - mely a kötelező felszerelés része - és próbálom rögzíteni a lábamat, hogy minél kevésbé mozogjon. Ráfordulok a meredélyre és apró lépésekkel, néha-néha belekocogva haladok lefelé. Az első pár méteren az út szélén legelésző birkák teszik még hangulatosabbá az Alpok csúcsaira néző panorámát. A botok most nagy segítséget nyújtanak, de így is 100 méterenként meg kell állnom pihentetni a lábamat. Az első kilométerek gyorsan tovasuhannak, de az egyik pillanatban hatalmas törmelékes lejtő állja az utamat. A meredekségét 20% körülire saccolom, és az alattam elterülő országút is legalább 2-300 méter mélységben halad. Először fordul meg bennem komolyabban a gondolat, hogy ideje feladni. Itt sose jutok le, és ha le is jutok, még legalább 3-4 ehhez hasonló lejtő vár rám. Próbálok lassan lefelé lépdelni, de minden egyes lépés fáj. Telnek a percek és újabb futók haladnak el mellettem. Dühöngök magamban, de az út csak nem közeledik. Méterről méterre ereszkedem lefelé, és belül érzem, már korántsem vagyok olyan magabiztos. Közel egyórás evickélést követően elérem végre a műutat, és kutatom, hátha van ismerős arc a körülöttem táborozó szurkolók csoportjában. A völgyben néhány száz méterig az országút, majd a patak mentén haladó erdei ösvény vezet tovább. A kellemes lejtésű, néhol sík szakaszon gyorsan elérem a 107 km-nél lévő La Fouly erdészházat. A 9 km-es szakaszt 1 óra 40 perc alatt sikerült megtennem, pedig végig lejtett a pálya. Alig gyorsabb a tempóm a gyaloglásnál. Így sose érek oda apukámhoz. Közel 10 percig időzöm a pontnál és próbálok valami szilárd ételt magamba erőltetni. Bár nem vagyok éhes és még fáradtnak se mondhatom magamat, eddig csak narancson, almapürén és levesen éltem.

Folytatom az ereszkedést Praz de Fort falujáig, ami már svájci földön fekszik. Közel egy napja vagyok úton, és most lépek be a versenynek otthont adó harmadik ország területére. A következő nyolc kilométeres szakasz kellemes lejtésű, így újra gyorsan haladok. A kedvem kicsit ismét javul, és hosszabb szakaszokat tudok kocogva megtenni. Az ösvény újra emelkedőre vált és egy sziklafalban kialakított keskeny peremen halad tovább az erdőben. A lábaim alatt szédítő mélység tátong, és csupán egy vékony szalagcsíkot feszítettek ki figyelmeztetésképpen. Vajon éjszaka milyen lehet??? Örülök, hogy nappal haladok keresztül ezen a szakaszon.

Víziók útján

Az út magasan a völgy fölé vezet, majd hirtelen kiérek a fák rengetegéből. Letekintek az alattam húzódó országút felé, és Praz de Fort falujának apró faházai bukkannak elő. Ismét egy hosszabb megerőltető ereszkedés következik, de nem foglalkozok a fájdalmakkal, hanem tekintetemet a völgy aljára, a házak előtt lévő apró pontra szegezem. Igen! Kiáltok fel örömömben. Ahogy egyre közelebb érek, a pont emberi alakot ölt. Felül ujjatlan trikóban van, és napszemüveget visel. Ő bizony az apukám! Intek neki, de ő nem int vissza. Izgalom tölt el, miközben egyre közelebb érek. Kiáltsak, de minek, ki tudja mióta vár rám. Még Courmayerben megbeszéltük, hogy ha előbb érne Champex Lac-ba, akkor elém fut, és együtt érjük el a pontot. Hát bizony jó messzire eljött elém. De jó lesz végre nem egyedül menni, és panaszkodni egy sort. Gondolataimba merülve közeledek hozzá, miközben egyre jobban izgulok. Már csak száz méterre lehetek, amikor élessé válnak a kontúrok, és az arca is kirajzolódik. Egy világ omlik össze bennem! Már szinte mellette vagyok, mikor ráeszmélek, nemhogy nem az apukám, de még csak nem is hasonlít rá. Mosolyogva int a kigyúrt fiatal srác, én fanyar mosollyal viszonzom, és összetörve sántikálok tovább. Elérem a falu házait, és már biztos vagyok benne: Champex Lac-nál feladom.

Lelkierő

Múlt század eleji hangulatot idéznek a széna és gabonatárolókkal ellátott kis faházak. Már fogytán a folyadékom, mikor egy kis csaphoz érek, melyből egy hosszú favályúba folyik a hűsítő víz. Megmerítem kezeimet és megmosom az arcomat. Élvezem a friss víz hűsítő hatását. Az egyik házikó előtt kislányok ácsorognak. Mosolygok rájuk. Mennék tovább, mikor megszólítanak. A legnagyobb sietve ugrik hozzám, kezében egy flakon Coca Colával. Csodálkozva tekintek rá, de a középső is ott terem egy pohárral a kezében, amibe a nagyobbik lány már tölti is a frissítő italt. Megköszönöm, de alig tudok szóhoz jutni. Próbálom meginni, mikor a legkisebbik lányt pillantom meg magam előtt. Kis műanyag trombitafélét tart a kezében, amivel eljátszik nekem egy dalt. Mozdulatlanul hallgatom, majd megiszom a kólát és elköszönök. Pár lépés megtétele után visszafordulok, és mosolyogva integetek nekik. Egy újabb versenyzőn sikerült segíteniük, mint 2004-ben egy öreg bácsinak, aki a tördelt étcsokiját kínálta remegő kézzel. Pontosan tudják mi zajlik itt, pontos tudják, milyen érzések kavarognak bennünk, és pontosan tudják, hogy mi kell nekünk. Hogy mi kell nekem itt és most, hogy célba érjek! Azért állnak itt, hogy bíztassanak, nem adhatom fel, nem lehet!

1. 2. 3. 4. 5. 6.