The North Face Ultra Trail Tour du Mont Blanc 2007 - IV. rész

Hogyan tovább

Lelkileg felfrissülve haladok a völgyben tovább, majd a főutat keresztezve elérem a Champex Lac-ba vezető emelkedő alját. Innen még 5 km és 450 m szint választ el a tónál lévő nagyobb frissítő állomástól, ahol végre megvizsgáltatom a lábamat. Újabb fél óra telik el, és ismét megszomjazom. Eszembe jut, hogy van egy forrás nagyjából fél úton a pontig, ahol olthatom szomjamat. Ez némileg megnyugtat, de folyamatosan azt várom, hogy jöjjön szembe velem apukám. Ismét versenyzők előznek meg, mikor az egyik kanyarban a hegyről lefutó szurdok felett hidat pillantok meg. A híd korlátjánál támaszkodva szemléli valaki a tájat. Mikor közelebb érek, ismét izgalom tölt el. Hát itt van! Végre! Már mióta vártam ezt a pillanatot. Talán látta ő is a kutat vagy hozott magával vizet, és végre ihatok. Ahogy közeledem, hirtelen szétesik a kép, eltűnik a könyöklő alak és a híd is. Megtorpanok és megdörzsölöm a fejemet. Hát létezik ilyen?! Eddig azt gondoltam, hogy csak fizikálisan nem állok a helyzet magaslatán, de már szellemileg is kezdek meginogni. Na persze egy napja nem eszek semmi értelmeset, miközben folyamatosan aprítom a kilométereket és a szintet.

Jó negyedórányi kemény kaptatót követően elérem a kutat és olthatom szomjamat. Ismét nekirugaszkodom a hegynek és kisvártatva emberi hangok közelednek. Felértem! Megérkezem egy csodálatos tóhoz és a mellette elterülő üdülőfaluhoz. Turisták sora szegélyezi az utat, majd valaki megszólít hátulról. Apukám! Tényleg ő az? Most nem képzelődöm??? Úgy mentem el mellette, hogy észre sem vettem, pedig már órák óta fürkészem az utat. Együtt bekocogunk a ponthoz, ahol az órámra pillantok. Délután 5 óra van. Közel 11 órája váltunk el, és azóta 35 km-t sikerült megtennem. Amikor még Courmayerben számolgattam, 7 órát terveztem erre a szakaszra. Hát igen, a tempóm a Spartathlonon elhíresült halálmenet sebességével volt egyenlő. Most itt állok a 122. km-nél, egy marathonnyi távolságra a céltól, testileg és lelkileg is összetörve, kétségek közepette. Hogyan tovább?

Újra orvosok

Besétálunk a sátorba, és egy asztalnál elmesélem a történteket. A fényképezőgépet visszaadom, éjszak úgyse lesz rá szükségem. Majd elballagok az orvosi részleghez. Egy szőke lány próbál fényt deríteni a problémámra, majd hívja a részleg főnökét. Egy szimpatikus fiatal orvos érkezik egy másik lány és egy srác társaságában. Próbálom angolul vázolni a problémámat. A jobb lábam sípcsontja melletti szalag fáj, a bokám feletti résznél. Ez idáig csonthártyagyulladásra gondoltam, de attól komolyabb lehet. Mesélem, hogy felfelé semmi probléma, csak lefelé és síkon fáj, amikor nyújtom a szalagot. Felfektetnek egy ágyra, és elkezdik nyomogatni lefelé a lábfejemet. A bal lábam szépen mozog, de a jobb láthatóan nehezebben, és az erősebb nyomásra fáj. A szalag tapintása mozgatás közben olyan, mintha egy kötéldarab lenne, futása száraznak tűnik, és közbe mintha nyikorogna. A prognózis nem túl szívderítő: "tense" - mondogatják. Tehát merev, és nem igazán akar nyúlni. Így elég nagy az esélye egy komolyabb sérülésnek, és rosszabb esetben szakadhat is. Ugyan kérdésemre, hogy tovább mehetek-e, csak mosolyognak, a doki halkan hozzáteszi: csak óvatosan, és ne fussak! Már öten sündörögnek körülöttem, kicsit zavarban is vagyok. A hólyagokról a ragasztót leszedik, kitisztítják a sebeket, és hatalmas kötést tesznek rá. A lábam úgy fest, mintha legalább el lenne törve, de a szilárd rögzítés következtében a friss sebek okozta fájdalmat már szinte nem is érzem. Végül a sérült szalagot bekenik valamilyen kenőccsel, és elkezdik masszírozni. "Fáj, de használ, egy kis fizikoterápia" - feleli a doki, majd elköszön. Közel 20 percet töltök az ágyon fekve, és próbálok belül dűlőre jutni, hogy vajon tovább menjek-e. Megköszönöm a szakszerű ellátást, felöltözök, intek a dokinak, majd kisántikálok apukámhoz.

Beszélgetünk pár percet, közben kisétálunk a sátor elé. Mesélem a tényállást, miközben megcsörren a telefonja. Felveszi és odaadja. Virág hangját hallom! Soha jobb pillanatban! Meséli, hogy megjárták az Aiguille du Midit, és izgatottan várja a híreket. Röviden elmesélem a történteket, és megbeszéljük, hogy Argentiere-ből együtt tesszük meg az utolsó 10 km-t. Elköszönünk, majd apukámhoz fordulok: tovább megyek! A következő pont, ahol tudunk találkozni Trient faluja, melytől 15 km-nyi távolság választ el, de közben még meg kell mászni Bovinje magaslatát, mely 500 méterrel magasabban fekszik. Búcsút intek, és futást imitálva vágok keresztül a településen.

Úttalan utakon

A tóparton végigfutva teljesen magamba feledkezem, még azt se veszem észre, mikor apukám pár méterről készít rólam képet. Az erdőben köves dózerúton haladok tovább, mely kellemesen lejt, de hiába a könnyű szakasz, alig haladok gyorsabban a gyalogtempónál. Bő fél órát követően a jelzések egy meredek, gyökerekkel, keresztbe dőlt fákkal és sziklákkal tarkított kaptatóra vezetnek. Mögöttem újabb versenyzők tűnnek fel, de felfelé jó tempóban haladok, így nem érnek utol. A patakot több helyen kell kereszteznem, de egy ponton nem sikerül a lépés. Jéghideg víz tódul a cipőmbe, miközben próbálok átjutni. A nagyobb lépések és a keresztbe dőlt fák is megnehezítik a haladást, ráadásul a lábam is fáj a kicsavarodott lábtartásoknál. Majd' kétórás mászást követően felérek a tetőre, ahol pazar panorámaút vezet a csúcs alatt. A távolban a lemenő nap sugaraitól vöröslenek az Alpok magaslatait. Mire elérem a pontot, már rám köszönt a második éjszaka. A frissítőnél egy angol társaság ér utol, közülük ketten is hasonló problémával küszködnek. Az egyikük fájdalomcsillapítót kér a pontőrtől. Az előttem lévő meredek lejtőre gondolva habozás nélkül kérek én is egyet. Forró levessel veszem be a gyógyszert, mely azonnal hatni kezd. Az angolokhoz csapódva folytatom immár az ereszkedést Trient falujába. Ezen a vízmosásokkal tarkított szakaszon 760 m szintet veszítünk 6 km-en keresztül. Az első pár száz méter megtételét követőn furcsa érzés kezd nyomasztani. A fájdalom a lábamból nyomtalanul eltűnt, szinte leronthatnék a meredélyen, ahogy azt az angolok teszik. De ekkor eszembe jutnak az orvos szavai, és ráeszmélek, hogy az egyetlen kontrollt, a fájdalmat szüntettem meg, és most már nem érzem, ha rosszul lépek, nem tudom, mikor erőltetem meg a lábam. Átkozom magamat a hülyeségemért, és nem tudom mitévő legyek. Álljak és várjak, míg elmúlik a hatása, vagy kockáztassam, hogy esetleg soha többe nem futhatok. De hát ki tudja mennyi ideig hat, és így is már több mint három órája, hogy elindultam. Mikor érek Trientbe, meddig várjon apukám, hisz' már ő se bírja sokáig éberen? A folytatás mellett döntök, és a ballépésem meghozza eredményét. A tempóm tovább lassul, még óvatosabb leszek, és még lassabban haladok. Másfél órás ereszkedést követően elérem a völgyben lévő országutat, és alattam több száz méterrel feltűnnek Trient fényei. Az utat - kézi jelzőlámpával - önkéntes biztosítja. Buzdító szavakkal és tapssal köszönt. Újabb fél órát követően megérkezek a faluba, melyet keresztülszelve befutok a templom mellett lévő frissítőállomásra. Apukám a sátornál ácsorog, és nem érti, hol voltam eddig. Otthon az internet előtt izguló futótársaim már lemondtak rólam. Újabb 15 km-t sikerült megtennem, de ehhez 5 órára volt szükségem. Elkeserítően lassú vagyok, és még mindig 30 km van hátra. Ezzel a tempóval még legalább 10 órára van szükségem a célig. Váltunk néhány szót, de már rendkívül kimerült ő is. A következő ponttól egy újabb hegy (mely az utolsó 2000 m-es csúcs), 10 km és 700 méternyi szint választ el. Három órát számolok, annyi idő alatt muszáj átérnem. Kitartásra buzdítjuk egymást, hiszen ez már eddig is a kettőnk versenye volt, ki kell tartanunk.

1. 2. 3. 4. 5. 6.